Orbán Viktor

Egy kőrúti sörözőben, 1989. május

Orbán mondta az egyik ülés után, hogy Kövér meg ő találkoznak néhány fideszessel egy sörözőben. Ha kedvem van, tartsak velük. Nem volt ellenemre a dolog. Valahol a Ferenc körút és az Üllői út sarkán volt a találkozó. Úgy hat-nyolc fiatal várta őket. Két kör után Orbán javasolta, hogy igyak meg velük egy „Fidesz-felest”. Persze nem utasítottam el, de aztán rövidesen elköszöntem. Magam sem értettem miért, de nem tudtam feloldódni a társaságban. Még a két korsó sör és a fél deci cseresznye után sem. S úgy éreztem, őket is feszélyezte a jelenlétem…

Hősök tere, 1989. június

Politikai szempontból viszont a megemlékezés csúcspontja Orbán Viktor beszéde volt, aki a szónokok közül utolsóként, a magyar ifjúság nevében kapott szót. Ragyogó beszéd volt. Retorikailag kiváló, mondanivalója világos. Tisztelgés ’56-nak, ugyanakkor kőkemény aktuálpolitika.

„Ma, 33 évvel a magyar forradalom és 31 évvel az utolsó felelős magyar miniszterelnök kivégzése után esélyünk van arra, hogy békés úton érjük el mindazt, amit az ’56-os forradalmárok véres harcokban, ha csak néhány napra is, de megszereztek a nemzet számára. Ha hiszünk a magunk erejében, képesek vagyunk véget vetni a kommunista diktatúrának, ha elég eltökéltek vagyunk, rászoríthatjuk az uralkodó pártot, hogy alávesse magát a szabad választásoknak…”

Hallgatom Orbánt, s minden szavával egyetértek. Három napja indultak a tárgyalások. Ragyogó alkalom, hogy a téren álló 250 ezer és a televíziók előtt ülő milliók figyelmét felhívjuk arra, hogy ami az országban ma folyik, az nem az elitek alkuja, hanem a többség akaratának és a társadalom érdekeinek az érvényesítése. Hogy az ellenzék a tárgyalóasztalnál azért harcol, amiért ’56-ban vérüket adták a magyarok.

Az Ellenzéki Kerekasztal ülése, 1989. június

Orbán Viktor beszéde sokaknál kiverte a biztosítékot. Horn Gyula külügyminiszter nyilatkozatot adott ki, amelyben nagyfokú felelőtlenséggel vádolta a fideszes szónokot. De az Ellenzéki Kerekasztalon belül sem volt egyértelmű a fogadtatás. Másnap, amikor egy rendkívüli ülést tartottunk, azonnal felmerült a kérdés. Vigh Károly megtámadta Orbánt, mondván, hogy a szovjet csapatok kivonulásának követelése, és főleg a reformereket sem kímélő kommunistaellenes támadás nem használ a háromoldalú tárgyalások sikerének. Miután formálisan még az EKA koordinátora voltam, felhívtam a figyelmet arra, hogy Orbán Viktor nem az Ellenzéki Kerekasztal nevében beszélt, hanem a magyar ifjúságot képviselte. Persze politikusként nyilatkozott meg, ezért viszont legfeljebb saját szervezetének tartozik elszámolással, az Ellenzéki Kerekasztalban senkinek sincs joga őt kérdőre vonni. Azt is hozzátettem, hogy a magam részéről a beszéd minden szavával egyetértettem, de ennek sincs semmi jelentősége.

Parlament, 1990. május

Az Országgyűlés házbizottságában a frakcióvezetők konszenzussal hozzák meg döntésüket. Ha végképp nem tudnak megegyezni, akkor a házelnökre marad a döntés. Az üléseken nincs jelen a sajtó, így nem a „szereplésre”, hanem az érdemi vitára lehet koncentrálni. Amikor Antall miniszterelnökké választása után én lettem az MDF frakcióvezetője, Orbán Viktor egy javaslattal állt elő. Nem emlékszem már, hogy mi volt a tartalma, de arra igen, hogy szót kértem, s vitába szálltam vele, mire ő bejelentette:

– Visszavonom a javaslatot.

– Ne viccelj, Viktor –tiltakoztam –, fejtsd ki az érveidet, hátha neked van igazad.

Orbán elhárította a gesztusomat:

– Több szavazatot kellett volna kapni a választásokon – vonta meg a vállát.

Parabola eszpresszó, 1991. március

A kárpótlási törvény parlamenti vitája közben a Magyar Televízióban Orbán Viktorral együtt szerepeltünk. Én érveltem a kárpótlás szükségessége mellett, Orbán pedig képviselte a Fidesz kategorikus álláspontját: a jogtalanul elvett vagyonának kárpótlásaként senkinek semmit sem kell adni.

A vitát követően meghívtam Orbánt a televízió szomszédságában lévő Parabola eszpresszóba, mondván, ideje, hogy viszonozzam a „Fidesz-felest”, amire az Ellenzéki Kerekasztal-tárgyalások közben egy alkalommal meghívott. A presszóban immár négyszemközt folytattuk a vitát.

– Hidd el – mondta Orbán –, én valóban úgy gondolom, hogy hülyeséget csináltok, amikor erőltetitek a kárpótlást. Ha végig csináljátok, mindenki rátok fog haragudni. Azok, akik nem kapnak semmit, érthető módon ellenetek lesznek, mert irigylik a többieket. Azok, akik részleges kárpótlást kapnak, mert elvették a vagyonukat, kevesellni fogják azt, és ezért haragszanak majd rátok. Azok pedig –fejezte be az érvelést –, akik licitálhatnak és ennek során kárpótlási jegyeikért esetleg ugyanannyi földet szerezhetnek, mint amennyit elvettek tőlük, azt fogják mondani, hogy olyan macerás az egész, sorba kell állni, és miért nem kapják vissza azt, amit elvettek tőlük.

– Lehet, hogy így lesz, Viktor– feleltem erre –, de nekünk akkor is kötelességünk ezt végig csinálni. Negyven év kommunizmusa után, a kormányzati felelősséget elvállalva, ha már nem tudunk teljes igazságot szolgáltatni azoknak, akik az elmúlt negyven évben kárt szenvedtek, legalább annyit, amennyi az adott helyzetben tőlünk telik, mindenképpen meg kell tennünk akkor is, ha politikai szempontból ezzel többet veszítünk, mint amennyit nyerünk.

Kónya-Orbán vita, Székesfehérvár, 1992. április

Feledy jó riporter, magasról indít. Idéz egy mondatot Orbán Viktornak a Fidesz pécsi kongresszusán elmondott beszédéből, amelyben Orbán engem „a gyűlölet karmesterének” nevezett. Miután mindhárman jogászok vagyunk, teszi hozzá, egy szakmai kérdéssel kezdene: – Vajon Orbán Viktor ezt a kijelentését előre megfontolt szándékkal, vagy hirtelen felindulásból tette? Mire Orbán: – Én úgy láttam, hogy a Pető Ivánnal folytatott vitában Kónya Imre szándékosan szította a közönség indulatait. Egyébként– teszi hozzá –, én mindig végig gondolom, mielőtt valamit kimondok, még akkor is, ha ez néha indulatosra sikerül.

Egyet kell értenem Orbán Viktorral, mondtam erre én, ő semmit sem szokott véletlenül, pláne nem hirtelen felindulásból mondani. – De a Pető-vitát meg kellene még egyszer nézned, Viktor –fordultam felé –, ott nem én voltam az, aki szította az indulatokat, hanem Pető, aki vitába keveredett a közönséggel. Én csak kifejtettem a véleményemet –folytattam –, és az találkozott a nézők többségének az egyetértésével, de erről nem tehetek. Egyébként – fűztem hozzá –, ahogyan most a bemutatkozáskor elhangzott tapsokat hallgattam, azt hiszem, itt Orbán Viktor nézetei nagyobb sikerre számíthatnak, mint az enyémek. De ígérem, hogy ezen én nem fogok megsértődni.

Parlament, 1992. október

Orbán Viktor következett utánam, s persze reagált is az általam elmondottakra. Kijelentette, hogy ők bizony jelen voltak az összes rendezvényen, majd gúnyos hangon megjegyezte: „az önök nyilatkozatából az derül ki, hogy Göncz Árpád addig akadályozta a végrehajtó hatalom alkotmányos működését, amíg a felháborodott nép kénytelen volt fasiszta egyenruhát és jelvényeket ölteni, hogy e feletti felháborodását kifejezze”.

Az ironikus hangvétel a továbbiakban is megmaradt, miközben Orbán elismételte a hamis ellenzéki narratívát: Göncz Árpádot „fasiszta skinheadek” fütyülték ki, akikkel a kormány együttműködik. A Kossuth téren jelen lévő kormánytagok nehéz helyzetét megértik, jelentette ki, hiszen „Választaniuk kellett saját – egyébként náci viseletbe öltözött – híveik, s az ország elnöke között. S önök uraim, nem az elnököt választották” – szögezte le, az ülésterem baloldalán hangos sikert aratva. Végül felszólította a kormányt, hogy szakítsanak meg minden kapcsolatot a szélsőjobbos csoportokkal.

Lakitelek, 1994. szeptember

1994 őszén Orbán Viktor Deutsch Tamás társaságában Lakitelekre jön. Egy tucatnyi emdéefes az étterem üvegfalán át nézi, ahogy a Zsiguli beáll a parkolóba és a két fiatalember az orkánszerű szélben, lobogó hajjal kiszáll a kocsiból. Amíg Deutsch a sporttáskákat kiveszi a csomagtartóból, Orbán alaposan körülnéz és mutat valamit a társának.

– Nézzétek, hogy csodálkoznak – jegyzi meg az egyik emdéefes. – Mint a barbárok, amikor találkoznak a civilizációval.

Wéber János, az elnökségbe bekerült „új arcok” egyike – akinek egyedül több esze van, mint társainak együttvéve – némileg másképp látja a helyzetet.

– Tudod, mit mondott Viktor, amikor körbemutatott? – kérdezi a barbározótól. – Valami olyasmit, hogy látod Tamás, ez itt mind a mienk lesz egyszer.

Fehér Ház, 1996. március

Hétfőn reggel Szabó Ivánnal és Zsigmond Attilával hármasban átmegyünk a Fidesz-frakcióba, hogy tájékoztassuk őket a pártalapítás részleteiről. A megbeszélésen Orbán, Kövér, Deutsch, Áder, Szájer, Pokorny, mindenki részt vesz, aki számít a Fideszben. Szabó Iván elmondja, hogy az új frakció a minimális létszámmal jön létre, de még jó néhányan vannak, akik szívesen velünk tartanának. Hozzáteszi, biztosította Lezsákot, hogy az átigazolás nem lehet olyan mértékű, hogy az MDF-frakció létszáma tizenöt fő alá csökkenjen, mert senki sem akarja, hogy a Magyar Demokrata Fórum parlamenti képviselet nélkül maradjon. Orbán felpattan a helyéről:

– Mi az, hogy senki sem akarja? – kérdezi emelt hangon. – Hogy mondhatsz ilyet, Iván? Legfőbb politikai ellenfeleid. Ugyanazon a térfélen fociznak, mint te. Ha eltűnnek a pályáról, egy riválissal kevesebb.

Nem telt bele egy hónap, s Orbán Viktor elfogadta a szakadástól megrémült Lezsák közeledését, s azt a feltételét is, hogy a Néppárt nem lehet részese semmiféle együttműködésnek. Saját logikája szerint mindkét döntése érthető volt. Lezsák és Boross sokkal inkább hitelesítette a liberális múltja miatt a jobboldali szavazók egy része előtt még mindig gyanús Orbánt, mint a sokak által szintén liberálisnak tartott Szabó Iván. A riválisok száma pedig nemcsak akkor csökken, ha az MDF esik ki a versenyből, hanem akkor is, ha a Néppárt. S Orbánék ekkor már a többi jobbközép párt szavazóinak megszerzésében gondolkodtak, nem pedig a résztvevők egyenjogúságában alapuló Polgári Szövetségben.

Ellenzéki frakcióülés, 1997. szeptember

Az ellenzéki frakciók összeülnek a Parlament felsőházi termében. Általános a vélemény: megvédtük a magyar földet, nincs szükség a népszavazásra. Egyszer csak Orbán Viktor, a felső sorok mögött állva szót kér, és a következőket mondja: „Padlón vannak a szocialisták, most kell őket ütni! Nem szabad megállapodni!” Kitör a taps, különösen a kisgazdák lelkesednek. Látni vélem, ahogy Torgyán homloka előtt elszáll egy felhő. Mintha felrémlene benne – ami évekkel később be is következik –, hogy most veszítette el a frakcióját.

Az eredeti javaslat mellett csak a néppártosok érvelnek. Szabó Iván, Szabad György, Kati és én szólalunk fel. Különböző megfogalmazásban, de mindannyian azt mondjuk, ha megszegjük a megállapodást – ami persze önmagában sem helyes – a szocik újra beterjesztik és megszavazzák a földtörvényt, s lehet, hogy a NATO-népszavazás is érvénytelen lesz. Első alkalommal szembesülök azzal, hogy saját szövetségeseim lehurrognak, csaknem lekommunistáznak. Az ellenzéki képviselők végül elsöprő többséggel leszavazzák a NATO-népszavazás érdekében a kormánnyal megkötött alkut. A néppártosok egységesen a NATO mellett szavaznak.

Aznap este, ahogy kilépek a Fehér Házból, szembe találkozom Orbán Viktorral.

– Szerinted jó döntést hoztunk? – kérdezem tőle.

– Fogalmam sincs, Imrém! – feleli. – Majd ki fog derülni – teszi hozzá.

A TV2 stúdiója, 1997. november

Az 1998-as választások előtt a legnézettebb kereskedelmi televízió, a tv2 készített egy beszélgetős műsorsorozatot a ’89–’90-es politikai eseményekről, az akkori főszereplőkkel. Minden beszélgetés előtt bejátszottak egy húszperces archív anyagot, amelynek a kópiáját a beszélgetés résztvevői előre megkapták.

Az egyik alkalommal az archív anyagban szerepelt egy néhány perces rész Jeszenszky Géza interpellációs válaszából. Éppen az, amelyben a külügyminiszter kifejtette, hogy a koalíciós pártok hitelesebben képviselik a nemzeti liberális elveket, mint az ellenzék egyes pártjai. Orbán Viktor, aki velem együtt résztvevője volt a beszélgetésnek, szokása szerint az utolsó pillanatban, a kezdés előtt néhány perccel érkezett. Köszönt, körülnézett és azonnal hozzám lépett. – Te – mondta –, most, hogy megnéztem a felvételt, rájöttem, hogy a Gézának mennyire igaza volt akkor! – Remek – mondom. – Itt a kiváló alkalom, hogy ezt nyilvánosan is elismételd. – Ha bolond lennék –, rázta meg a fejét a Fidesz elnöke, aki a választások után Magyarország miniszterelnöke lett.

Balatonőszöd, 1998. augusztus

Aztán kormányok jöttek, mentek, de 2009-ig – az MDF parlamenti frakciója megszűnéséig – Wéber az ORTT tagja maradt. Így a balatonőszödi kormányüdülőben a többször is változó kormányzati garnitúrát közelről tanulmányozhatta. Orbán Viktorról is volt néhány története:

– Őszödön a foci 1998 előtt is mindennapi program volt. Ebéd után egy-két sör, aztán egy kispályás játék, majd újra sörözés, ez volt a rend. A választás után viszont megjelent Orbán, s minden megváltozott. Az első alkalommal egy csapatban voltunk, én a védelemben, ő elől. Néhány perc után hátraszaladt: „Te jobblábas vagy János, mondja, akkor miért játszol balhátvédet?” Azért, mondom, mert ott van árnyék. A szemvillanásán láttam, hogy valamit nagyon elrontottam.

A következő alkalommal egymás ellen játszottunk. Orbán csatártársa rám vezette a labdát. Tudod, nem vagyok olyan ügyes, ráadásul kicsit több sört is ittam ebéd után. Tény, hogy miközben hátráltam, teljes százkilencven centimmel hanyatt estem. Mindenki szörnyülködött, a csatár, aki rám vezette a labdát, odajött, hogy segítsen. Mire Orbán rákiáltott: „Először berúgod, s aztán segíted fel!”

A harmadik alkalommal egyikünk se játszott, néztük a fiatalokat. Az egyik tizenöt év körüli srác túlvezette a labdát az oldalvonalon, mire Áder János házelnök, aki beszállt a játékba, rászólt, hogy kinn volt a labda. „Oké”, mondta a srác, s odaadta Ádernek, hogy bedobja a taccsot. Orbán odalépett a sráchoz, s azt mondta: „Tanuld meg, az ellenfél mindig hazudik!”

A sport azért is remek dolog, mert mindenkiből kihozza azt, ami benne van. Horn Gyula állítólag csalt tenisz közben. Mozogtak a vonalak, ahogy mondani szokás. Nos, Orbán Viktor nem csalt. De győzni akart, mindenáron.