Szabad György

MDF Bem téri székháza, 1991. március

Szabad György már régen házelnök volt, amikor egy alkalommal, egy kisebb társaságban elmesélte, hogy a Romániához visszacsatolt Erdélyben az ő családja háromszorosan volt hátrányos helyzetben: magyarok voltak, zsidók és polgárok. Mire valaki megjegyezte: milyen nagy dolog, hogy ma pedig ő Magyarország három közjogi méltóságának egyike. Szabad György indulatosan az asztalra csapott. – Én nem vagyok semmiféle méltóság! – tiltakozott, hangját felemelve. – Választott tisztségviselő vagyok – jelentette ki, majd bólintott, s megismételte: – Választott tisztségviselő.

Parlament, 1991 május

Emlékszem, egy alkalommal, amikor néhány napos távollét után megérkezett, jó hangulatban volt, elégedetten dőlt hátra a karosszékben és így szólt: – Tudod, Imrém, tíz évig szeretnék még élni! – Ne viccelj Gyuri bácsi – ellenkeztem –, harminc évről beszéljünk inkább! – Nem úgy értem – intett le az öreg –, tíz évig, testi és lelki erőm tökéletes birtokában! – Erről eszembe jut egy barátom – mondtam erre –, Dévai Csabának hívják, három évvel idősebb nálam, és igen szereti a nőket. Ő azt ígérte, hogy jelezni fogja, ha majd problémája lesz ezen a téren, és akkor én tudni fogom, hogy még mindig van három jó évem. Ha közöttünk is lenne egy ilyen gentleman’s agreement – folytattam –, nem három, hanem huszonhárom évre nyílna meg a perspektíva. – Hát – mondta erre az öreg, és lekopogta az asztalon –, egyelőre nem panaszkodhatom.

Parlament, 1993. december

„Szomorú az elnök kötelessége.” Így kezdi Szabad György búcsúbeszédét az országgyűlés délután 3 órakor kezdődő plenáris ülésén. „Arról kell szólnia, hogy halott a Magyar Köztársaság első szabadon választott miniszterelnöke.” Meglepődve látom, hogy a házelnök ezt követően olvasni kezd. Aztán egy idő után – bár egy-egy gondolatsort követően bele-belenéz a leírt szövegbe – szabadon szárnyalnak a mondatai:

„Antall József pártjának, az általa vezetett Magyar Demokrata Fórumnak és az őt vezetőjének elismerő, de függetlenségüket megőrző pártokból létrejött hárompárti koalíciónak kiemelkedő vezető személyiségeként három – talán önkényes a minősítés, de korunkban és régiónkban a legfontosabb – követelményt félreérthetetlenné tett: ötvöződjék nálunk, mint történelmünk legkiemelkedőbb és hatásaiban legsikeresebb korszakaiban a nemzetinek és a demokratikusnak a követelménye szétbonthatatlan egységgé; társuljon nálunk a demokratikus és nemzeti követelményeink örökségét megtestesítő és valóra váltó hagyományőrzés a korszerűsítéssel, a modernizációval, az öröklött és az örökítendő, az öröklött érték és az új érték egymással szétbonthatatlan egységgé; és valósuljon meg Magyarországon az az irányvétel, amelyik az átmenet veszélyei és egyensúlytartást követelő körülményei között a centrumpolitikát nem öncélúan, hanem nagyon is a pragmatikus követelményeket is figyelembe véve, irányjelző legyen a nemzet számára, s vele együtt a határozott elhatárolódás minden kalandorságtól, minden szélsőségességtől, a diktatúra kockázatait messze hárítva, a demokrácia sikert hozó távlatait biztosítva.”

Illyés Gyula „Bartók” című versének sorai rezonálnak bennem Szabad György búcsúszózatára. „Példamutató, nagy ikerpár” – ismétlem magamban a költő szavait, miközben megrendülten hallgatom a házelnököt:

„Mindehhez járult Antall József erkölcsi alapokon kiformált, szolgálattevő alapállása, kérlelhetetlen igényessége önmagával szemben, puritanizmusa, intellektualitása, amely mind egy embernek a páratlan önfegyelmével és áldozatkészségével marokra fogottan vezetett oda, hogy önmagát nem kímélve, messze kiemelkedve nemzedékéből azt tudta nyújtani teljesítményben, amit az adott körülmények között nyújtani lehetett. Megtestesítette azt, amit ebben a teremben más fogalmazásban, születésnapi üdvözletként tartott néhány szavas köszöntésemben elmondtam róla. Abban is a legnagyobbjainkkal társítható, hogy soha nem kívánt fényleni, de mindig akart és tudott világítani. Tisztelt Országgyűlés! Honfitársaim! Egy nemzet halhatatlanságba emelkedő nagyjai – legyen bármilyen tragikus a vég – sohasem szerencsétlenek. De mindig szerencsétlen az a nemzet, amely nem érti meg nagyjait és nem tudja követni irányadásukat. Antall József vetett, hogy ez a nemzet arathasson. Rajtunk múlik, hogy így legyen. Köszönöm a figyelmüket.”

Igen, Antall és Szabad: a példamutató, nagy ikerpár, válik bizonyossággá bennem a felismerés. Miként Illyés szerint Bartók és Kodály a zenében, ők ketten a politikában: Mindazok, akik a kormányfői és a házelnöki tisztséget a jövőben betöltik, példájukat meg nem kerülhetik…