(Népszabadság, 2003. 03. 26.)
Megütközést keltett a baloldalon Orbán Viktor még miniszterelnökként tett kijelentése, miszerint az Európai Unión kívül is van élet. Egyes jobboldali körökből hasonló reakciót váltanak ki az MDF-nek azok a lépései, amelyekkel megpróbálja érvényre juttatni saját érdekeit, akár a Fidesz ellenében is.
Az unión kívül valóban van élet. (Más kérdés, hogy milyen.) De vajon van-e élet a jobboldalon a Fideszen kívül? Van-e létjogosultságuk jobboldalon a Fidesz mellett más pártoknak is? 1998-ban ez nem volt kérdés, hiszen a Fidesz csak a Kisgazdapárttal és az MDF-el tudott kormányt alakítani, s bekerült a parlamentbe a radikális jobboldali MIÉP is.
1998 és 2002 között azonban a helyzet alapvetően megváltozott. Az Orbán-kormány, bár sok esetben a konzervatív ízlés számára idegen módszerekkel, de hatékonyan jelenítette meg a konzervatív értékeket (történelmi hagyományok, hazaszeretet, vallás, család stb.) és támogatott egyes jobboldali érdekcsoportokat. A Fidesz ezzel sokakat megnyert magának azok közül, akik korábban más jobboldali pártra szavaztak. A radikalizmusba hajló politika elszívta a levegőt a parlamenti keretekbe szorult és a félellenzéki lét által megbénított MIÉP elől, s ez alatt a négy év alatt ért véget a magyar rendszerváltozás tragikomikus bohózatba illő tízéves intermezzója, a Torgyán-jelenség.
Az MDF-nek – a kisebbik koalíciós partner cseppet sem irigylésre méltó szerepében – alig volt lehetősége arra, hogy önálló politikát folytasson, amikor pedig megpróbálkozott ezzel, a Fidesz minden rendelkezésére álló eszközzel megakadályozta a biztatóan indult Békejobb-együttműködést, amely a parlamenten kívüli jobbközép pártok integrálása révén az MDF megerősödéséhez vezetett volna. Ezt a jobboldali hegemóniára törekvő Fidesz-vezérkar semmiképp sem akarta. Hogy a Békejobb sikere a jobbközép bázisát is bővítette volna? Ezt nyilván tudták, ám úgy vélték, hogy a választást a jobbközép pártmaradványokat magukba olvasztva, egyedül is képesek megnyerni, és akkor nem kell egy megerősödött, önálló MDF-fel a hatalmon osztozni. Pedig a demokrácia lényege éppen a hatalommegosztás. Nem csupán a montesquieu-i államelméleti értelemben, hanem sok egyéb vonatkozásban is. Rossz úton jár, aki demokratikus viszonyok között kizárólagosságra törekszik.
Aki demokráciában nem akarja a hatalmát megosztani, könnyen elveszítheti azt. A tavalyi választásokon a Fidesz (az MDF-fel közösen indulva) több képviselőt juttatott a parlamentbe, mint az MSZP. Mégis a szocialisták alakíthattak kormányt, mivel nekik volt egy szövetségesük, a Fidesznek pedig nem.
A Békejobb által megerősödött, önálló MDF-nek biztosan több képviselője lett volna, mint amennyivel kevesebb egy MDF nélküli Fidesznek. A jobboldal potenciális szavazóbázisát ugyanis a Fidesz egymagában nem tudja lefedni. Ha meg akar felelni a radikális szavazóknak (miként 1998 óta folyamatosan), akkor kiüríti a politikai közepet, és elveszíti az ideológiailag kevéssé motivált szavazókat, sőt a jobboldali értékrendet valló mérsékelt szavazók egy részét is. Ha pedig középre húzódik – aminek ma nem sok jele látszik –, akkor egy radikális jobboldali párt megerősödéséhez nyit utat. Mindebből az következik, hogy a szavazóbázison belüli csoportok egymástól eltérő ízlésvilága és gondolkodásmódja miatt – amely rövid távon aligha változik – egyetlen párt nem képes kitölteni az egész jobboldali politikai mezőt, tehát van létjogosultsága a jobboldalon a Fidesz mellett egy másik pártnak is. A Fidesz vezetői azonban, úgy látszik, a választási kudarcból sem vonták le ezt a következtetést.
Orbán Viktor – néhány hónap leforgása alatt – két homlokegyenest ellentétes stratégiát vázolt fel, de mindkettő egyetlen egységes politikai erővé szervezné a jobboldalt. Előbb azt hallottuk, hogy a pártok fölött eljárt az idő, és a jövő a polgári körök bázisán felépülő erős jobboldali mozgalomé, a pártok pedig önálló struktúrájukat feladva egyesüljenek egy uniópártban (vagy legalábbis pártunióban), a mozgalom által kialakított irányvonal parlamenti végrehajtására.
Amikor a pártunió gondolatát – elsősorban az MDF, később talán a Varga László vezette KDNP ellenállása miatt – el kellett vetni, megszületett az újabb stratégia: a Fideszből nagy létszámú néppártot kell szervezni. Ezek szerint a mozgalom már nem áll a párt felett: a polgári körök tagjai beléphetnek a Fideszbe.
A jelek szerint az MDF a néppárttá szerveződő Fidesznek sem szeretné alávetni magát. Az országos gyűlés eldöntötte, hogy az európai parlamenti választásokon az MDF önálló listát fog állítani. Nem sokkal ezután a párt bejelentette, hogy a köztelevízió kuratóriumában a másik három párttal azonos súlyú képviseletre tart igényt, és elhatározását a Fidesz tiltakozása ellenére következetesen véghez vitte. Mindez a parlamenti frakciót ugyan megosztotta, de a hírek szerint a döntésekkel nemcsak Dávid Ibolya s az őt kezdettől támogató Boross Péter, hanem Lezsák Sándor és Gémesi György is egyetértett, ami azért különösen fontos, mert a körvonalazódó új stratégia az MDF meghatározó és ismert személyiségeinek hitelesítése nélkül aligha lehet eredményes.
Az önálló politizálás áthidalhatja azt a szakadékot, ami a pártnak és elnökének népszerűsége között érzékelhető évek óta. E paradox helyzet oka ugyanis elsősorban az, hogy míg Dávid Ibolya mindenki mástól megkülönböztethető véleménnyel, stílussal, értékrenddel jelenik meg a közvélemény előtt, addig pártja – a Békejobb rövid időszakától eltekintve – folyamatosan a Fidesznek rendelte alá a sajátját, és választóinak érdekeit is legfeljebb a Fideszen keresztül tudta képviselni.
Így aztán joggal merült fel az MDF-fel szimpatizáló szavazókban is, hogy miért ne közvetlenül a hasonló értékrendet kevésbé rokonszenvesen, de nagyobb hatékonysággal képviselő Fideszt válasszák.
Ez utóbbi szempontból is jelentős változás látszik kibontakozni az MDF politikájában, amit jól jelez, hogy a köztelevízió kuratóriumában a párt igényt tartott a másik három párttal azonos súlyú képviseletre.
Az MDF megerősödésének esélyét növelheti, ha a párt integráló erőként képes a közvélemény előtt megjelenni. (A Fidesz is erre törekszik, ezért fogadta soraiba az MKDSZ, a Fidelitas, a Lungo Drom és a Kisgazda Egyesület tagjait.) Az MDF partnereként a baloldal és a radikális jobboldal közötti politikai térben elhelyezkedő kisebb pártok jöhetnek szóba. Elvileg három ilyen alakulat van: a KDNP, az MDNP és a Centrum.
A Centrum pártszövetség, amely – az MDNP és a KDNP kétharmados részvétele és alapító nyilatkozatában megfogalmazott kereszténydemokrata elvei alapján – szóba jöhető partner lehetne az MDF számára. A két választási forduló között azonban a Centrum vezetősége – az MDNP tiltakozása ellenére – az MSZP támogatására hívta fel szavazóit. Ezt a jobbközép szavazók nehezen bocsáthatják meg, így a Centrum – belátható időn belül – akkor sem lehet az MDF partnere, ha a kiüresedett pártszövetség valódi párttá tudna válni.
Bár a KDNP vezetését a bírósági döntés után a Fidesz-frakció tagjai vették át, úgy tűnik, hogy a hiteles kereszténydemokrata Varga László nem kívánja pártját beolvasztani a Fideszbe. Ha ez valóban így van, a KDNP az MDF szövetségese lehet, de az esetleges integráció feltételeinek kialakulásához mindenképpen hosszabb időre van szükség.
Az MDNP 1996-ban az MDF-ből vált ki, ezért nyilvánvaló, hogy minden más alakulatnál közelebb áll a radikális jobboldaltól elhatárolódó MDF-hez. A közös múlt ugyanakkor nehezíti is a szorosabb összefogást. Az MDF egyes tagjaiban jelentős a személyes ellenszenv a hajdani társakkal szemben, s a Néppárt számos tagja is neheztel az MDF-re amiatt, hogy a Békejobbot feladva végül is a Fideszhez csatlakozott. Úgy vélem azonban, hogy a szubjektív szempontok, a személyes ellentétek az idő múlásával elhalványultak. A Néppártból azok, akik előkészítették az MDF-ből történő kiválást, ma már a Fideszhez csatlakoztak vagy felhagytak a politikával, az MDF mai vezetőiben pedig – tudomásom szerint – már nincsenek indulatok a néppártosokkal szemben. Felelős politikusok egyébként sem személyes rokonszenv vagy ellenszenv alapján hozzák meg döntéseiket.
A MDNP mindig is az antalli értékrenden alapuló, jobbközép, a radikális jobboldaltól elhatárolódó politikát folytatott. Ezért vett részt a Békejobb együttműködésben, majd annak kudarca után a Centrum létrehozásában, és ezért próbálta minden erejével megakadályozni annak balratolódását. Ha a párt hű akar maradni eddigi politikájához – korrekt módon rendezve a függőben lévő kérdéseket –, be kell fejeznie együttműködését a Centrummal, és továbbra is arra kell törekednie, hogy jelentős tényezővé váljék egy olyan, jobbközép értékeket valló erő, amely egyértelműen távol tartja magát a radikális jobboldaltól. Mivel a jelen helyzetben erre az MDF-nek van esélye, az MDNP akkor jár el helyesen, ha megmaradt politikai erejét ennek az esélynek a szolgálatába állítja. Ez természetesen csak abban az esetben lehetséges, ha az MDF-ben meg van erre a fogadókészség.
Az MDF Csengey Dénes után szabadon: most mindent megnyerhet, de mindent el is veszíthet. Valószínűleg ez az utolsó lehetőség, hogy a békés rendszerváltozásban kiemelkedő szerepet vállalt párt Magyarország történelmének az uniós csatlakozással kezdődő új szakaszában is számottevő tényező maradjon. Erre jó esélyt kínál az ellenzéki pozíció, amelyben az MDF-nek lesz alkalma arra, hogy önállóságát, a Fideszétől sok vonatkozásban eltérő demokráciafelfogását és politikai magatartását egyértelművé tegye.
Úgy vélem, mindez összhangban áll a magyar társadalom érdekeivel is. Ahhoz, hogy az Európai Unió által kínált történelmileg egyedülálló lehetőségekkel minél inkább tudjunk élni, másféle politizálásra van szükség. Az unión belül ugyanis csak akkor tudjuk nemzeti érdekeinket hatékonyan érvényesíteni, ha a különböző politikai erők – a legkisebb taktikai kérdésekig bezárólag – képesek egymással együttműködni. Ehhez pedig kölcsönös bizalomra van szükség. A bizalom légkörének megteremtéséhez a mindenkori kormányzati oldalnak nagyobb az eszköztára, de ez nem menti fel a felelősség alól az ellenzéki pártokat sem. Az MDF által folytatott konstruktív politizálás – amelynek hatása alól a nagyobb pártok sem vonhatják ki magukat – elősegítheti a bizalom helyreállítását.