(Új Magyarország, 1995. 01. 27.)
Az itt következő írás célja egy politikai stratégia felvázolása. Ennek során a társadalmi összefüggéseket szándékosan egyszerűsítve és az általánosság szintjén tartva, csak annyiban érintem, amennyiben ez a stratégia kifejtéséhez elkerülhetetlennek látszik.
I.
A kettészakított Európa megosztottsága nem szűnt meg a szovjet rendszer összeomlásával, hanem továbbra is olyan politikai realitás, amellyel számolni kénytelen minden stratégiai elgondolás. Magyarország jövője attól függ, hogy képes lesz-e ténylegesen és véglegesen a megosztott Európa nyugati részéhez csatlakozni.
1989 és 91 között Európa keleti felén összeomlott mindaz, ami ennek a térségnek a különállását alátámasztotta, és az egyes országokban, különböző módon és több-kevesebb következetességgel megindult egy olyan átalakulás, amelynek sikere esetén az adott ország társadalma – alkalmassá válva a Nyugat-Európához történő illeszkedésre – a megosztott Európán belül átkerülhet a szerencsésebb térfélre, és előnyösebb helyzetből járulhat hozzá az egész kontinens számára kívánatos végkifejlethez: a megosztottság megszűnéséhez.
II.
Magyarország nemcsak földrajzilag van kelet és nyugat határán, hanem a Kelet azon országai közé tartozik, amelyeknek reális esélyük van a társadalmi átalakulás véghezvitelére és a Nyugathoz történő csatlakozásra.
A századvégi kelet-európai társadalmak a különböző súlyú diktatúrák hatására formálódtak olyanná, amilyenek. A Nyugat társadalmai történelmi folytonosságban szabadon fejlődve, a tulajdonhoz való viszony és a többség által elismert értékek alapján folyó versengés nyomán formálódtak. Keleten a természetes kiválasztódás alig érvényesült, és messzemenően a politikai hatalomtól befolyásoltan strukturálódott a társadalom, amely ezért rosszabbul is működik, mint a nyugati. A megosztott Európa keleti felén zajló változások nagy kérdése, hogy miként tud ez a deformálódott társadalmi struktúra viszonylag rövid idő alatt úgy átalakulni, hogy hasonló legyen ahhoz, ami Nyugat-Európában természetes körülmények között létrejött.
Mindaz, ami 1989-90-től a rendszerváltozás keretében Magyarországon történik, ezt a társadalmi átalakulást segíti elő, olyan körülményeket teremtve, amelyek között az egészségesebb szerkezetű és hatékonyabban működő nyugati társadalmak is kialakultak. Nyilvánvaló, hogy Magyarországnak az az érdeke, hogy az átalakulási folyamat – a társadalom teherbíró képességét is figyelembevéve – a lehető leggyorsabb legyen, és mielőbb a nyugat-európaihoz hasonló szerkezetűvé, polgárosodottá váljék a társadalom. A folyamat véghezvitele a lakosság többségének is érdekében áll, miután ez a hátrányos helyzetű tömegek felemelkedését, a tulajdonnal rendelkező, megfelelő kulturális színvonalon álló, és a hagyományos erkölcsi értékek iránt is fogékony, széles, nemzeti kötöttségű polgárság kialakulását jelenti.
III.
E nagyszabású társadalmi átalakulási folyamatban a különböző politikai erők természetesen eltérő mértékben érdekeltek. Kezdetben a helyzet még egyértelmű volt, hiszen a társadalmi átalakulás első lépéseként egy többpárti demokráciát kellett létrehozni, ami – az állampárt kivételével – valamennyi pártnak létérdeke. Ezért is tudtak a rendszerváltozásról különböző elképzeléseket tápláló és az átalakulás különféle formájában érdekelt pártok az Ellenzéki Kerekasztalban összefogni.
A többpárti demokrácia és az alkotmányos jogállam kereteinek kialakulását követően a tét immár a társadalmi átalakulás jellege, ezért ennek során egyre jobban előtérbe kerültek az Ellenzéki Kerekasztalban még együttműködők közötti érdekeltség- és véleménykülönbségek, mindez pedig jelentősen módosította az egyes pártok közötti kapcsolatrendszert is, amely az elmúlt ciklus során a pártok belső formálódásával és az átalakulási folyamat előrehaladásával alapvetően megváltozott. A magyar poltikai életben ugyan ma is az a hat párt a meghatározó, amely 1990-ben a parlamentbe került, de az egyes pártok érdekeltsége a magyarországi társadalmi folyamatok alakulásában létrejöttük óta jelentősen módosult, és ezzel összefüggésben a közöttük lévő viszony is változott. Mindez az intézményekben látványosan is megjelent, amikor a „Demokratikus Charta" létrejött, az SZDSZ és a kezdetben valamennyi párttal ellentétes oldalon álló MSZP között megindult közeledés erősítése céljából. A szocialisták és a szabaddemokraták irányadó politikusai az átalakulási folyamat folytatását hasonló módon képzelik, és a két párt bázisának számbelileg ugyan kisebbségben lévő, de a párt irányvonalát befolyásolni képes része lényegében azonos társadalmi modellben érdekelt. A jelenlegi kormánykoalícióban egyébként a politikai törésvonal sokkal inkább a szocialisták sorain belül húzódik, mintsem a két párt politikáját meghatározók között. Ezért lehetett eredményes és hatékony a „Demokratikus Charta", és ezért volt eleve kudarcra ítélve a liberális szövetség, amellyel a Fidesz a szabaddemokratákat visszatartani igyekezett a szocialistáktól. Orbán Viktort e törekvéseinek eredménytelensége is hozzásegítette a felismeréshez, hogy a szociálliberálisnak nevezett koalíció egyáltalán nem két ellentétes elképzeléseket valló párt átmeneti kényszerházassága, hanem benne valóban „összeforrt az, ami összetartozik". A koalíciós pártok között a nyilvánosság előtt zajló torzsalkodások mögött korántsem alapvető elvi nézetkülönbségek, hanem hatalmi harcok állnak, másrészt az SZDSZ-nek az a törekvése érvényesül, hogy saját maga – egyébként nem lényegi – különbözőségét jelenítse meg. Mindez ugyanakkor nem csupán a két párt lejáratásához vezet, hanem a pártoknak általában, sőt az alkotmányos intézményrendszer egészének a hitelességét is csorbítja.
IV.
Kétségtelen, hogy a mai magyar társadalom kevés megértést tanúsít a pártküzdelmek iránt. Lehet erre azt mondani, hogy négy évtizedig tartó egypártrendszer után szokatlan a demokrácia, de történelmi sorsfordulók idején igenis joggal várja el a társadalom a részérdekeket háttérbe szorító összefogást. A többpártrendszer kialakulásakor az emberek bizalommal fogadták az új pártok megjelenését. Ez a bizalom csak erősödött, amikor az Ellenzéki Kerekasztal létrehozásával a demokratikus pártok bizonyították, hogy képesek az összefogásra. De a többpártrendszerű demokrácia iránti bizalmat az állampárt reformerei is növelték, amikor hatalmi helyzetüket feladva, a demokráciára alkalmatlan pártjukat felszámolva, megállapodtak az ellenzékkel a békés átalakulás alapfeltételeiben. Ugyancsak hiába vádolták a politikai ellenfelek megalkuvással azokat az ellenzéki pártokat, amelyek az MSZMP-vel aláírták a kerekasztal-tárgyalásokon kidolgozott megállapodást, vagy az 1990-es választásokon legerősebbnek bizonyult két pártot, amiért egyes kérdéseket illetően politikai paktumot kötött egymással.
Mindezzel szemben azok a gyűlölködéstől sem mentes pártharcok – amelyek a politikai életet az előző ciklusban jellemezték – folyamatosan rombolták a demokrácia hitelességét. A politikailag megosztott társadalom túlnyomó része ugyanis a kritikus történelmi helyzetben mértéktartást és kompromisszumkész magatartást igényel a pártoktól, és ha ennek az ellenkezőjét tapasztalja, könnyen elfordulhat a politikától. A demokrácia első öt évének tapasztalatai alapján a politikai élet felelős szereplőinek le kell vonniuk a következtetést, hogy a szembenállás helyett jövőben a pártok közötti együttműködést kell erősíteni.
V.
Nem kedvez a demokrácia megszilárdulásának és kiegyensúlyozott működésének az sem, ha valamely politikai erő hatalmi túlsúlya jön létre a kormányzati oldalon. Különösen így van ez akkor, ha a társadalom legtöbb szférájában a kormányzati túlsúllyal rendelkező pártokhoz kötődő rétegek vannak meghatározó helyzetben.
A magyarországi folyamatok további alakulásának fő kérdése, hogy sikerül-e a túlsúlyos kormányzati oldallal szemben politikai ellensúlyt teremteni, azaz, a baloldal blokkosodása mellett megjelenik-e a polgári alternatíva. Mindez attól függ, hogy vannak-e a politikai palettán olyan pártok, amelyek a polgárosodásban érdekeltek, és a közöttük lévő érdek- és értékrokonság alapján képesek a hosszú távú, szervezett együttműködésre.
A KDNP, a Fidesz és az MDF sikeres összefogása az önkormányzati választásokon biztató jel a jövőre nézve. Igaz, hogy ez a szövetség kényszerhelyzetben jött létre, hiszen a kormánypártok az egyfordulós választási rendszer kierőszakolásával szinte maguk hozták létre – önmagukkal szemben – a választási szövetséget. A mértéktartás hiánya – miként a politikában általában – ezúttal is visszaütött, és a hárompárti szövetség létrejötte nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az önkormányzatokban sikerült megakadályozni a kormányzati szinten meglévő és ahhoz hasonló hegemónia kialakulását. Másrészt a kormányzati mohóság következményeként a gyakorlatban is bebizonyosodott, hogy a három párt képes a pártkereteken felülemelkedő együttműködésre.
VI.
További kérdés azonban – ami a gyakorlati próba lehetőségének hiányában végiggondolást igényel –, hogy politikai értékrendje és érdekviszonyai alapján vajon alkalmas-e a három párt arra, hogy egymással hosszabb távon is együttműködjék. Meggyőződésem, hogy igen.
A három párt által képviselt politikai értékek részben azonosak, részben pedig összhangban állnak egymással; és egyik pártban sincs olyan szélsőség, amely elfogadhatatlan lenne a többiek számára. Az MDF, a KDNP és a Fidesz egyaránt a nemzet egészének hosszú távú érdekeit tartja szem előtt, a társadalmi átalakulás folytatását és a Nyugathoz való csatlakozást szorgalmazza és nagyfokú társadalmi mobilitás útján, széles nemzeti elkötelezettségű polgárság megteremtésében érdekelt. Mind a három párt bázisa alapvetően elégedetlen a társadalmi helyzetével, hiszen ténylegesen is kedvezőtlen pozícióban van, kitéve a további lecsúszás veszélyének, érdeke tehát a társadalmi felemelkedés a polgárosodás útján. A meghatározó szerepet játszó – tehát a társadalmi mobilitásban kevésbé érdekelt – rétegek között ugyanakkor a három párt támogatói elenyésző kisebbségben vannak, hiszen a mai magyar társadalmi szerkezet alapjai baloldali diktatúrában jöttek létre, ezért a társadalom átalakulási folyamatának kezdetén az egyes szférákban; (a gazdaságban, a tudományban, a kultúrában, a médiában stb., továbbá a hivatalokban és a fegyveres testületekben) valamint az informális kapcsolatokban meghatározó pozíciókban lévők elsősorban a baloldali pártokhoz kötődnek. A három párt bázisában ugyanakkor erős a nemzeti identitás, és az időtálló erkölcsi, szellemi értékek általánosan elfogadottak, s ez egyértelművé teszi, hogy a Fidesz, a KDNP és az MDF nem pusztán a modernizációban, hanem – az ennél többet, minőségileg mást is jelentő – polgárosodásban az érdekelt.
A három párt tehát alkalmas a hosszú távú együttműködésre, mind ellenzéki, mind majdan kormányzati pozícióban. Elemi érdeke is az egyes pártoknak az együttműködés, hiszen önmagában egyiknek sincs meghatározó súlya a magyar politikai életben, az összefogással viszont választási esélyeiket is jelentősen növelhetik.
VII.
Az együttműködésnek számtalan módozata képzelhető el, az egyes ügyekben történő együttes fellépéstől a választási szövetségen át a közös kormányprogramig. Eldöntendő kérdés, hogy mindezen túlmenően szükség van-e külön szervezet létrehozására.
Az aligha kétséges, hogy egy önálló szervezettel rendelkező pártszövetség a résztvevő pártok együttes súlyánál nagyobb politikai súlyt biztosít, a választásokon pedig növeli a szövetséget alkotók esélyeit.
Az elmúlt nyolc hónap eseményei alapján úgy tűnik, hogy a KDNP, a Fidesz és az MDF – ha csupán választási szövetséget köt egymással – 1998-ban még nem lesz képes a mandátumok többségét megszerezni. A Független Kisgazdapárt bizonyára sok szavazatot fog elvenni a polgári szövetségtől, és az SZDSZ-nek is megvan az esélye arra, hogy az MSZP-vel szemben alternatívaként megjelenve, számos szavazatot elhódítson a nagyobbik kormányzópárttól. Nyilván nem fognak habozni a szabaddemokraták akkor, ha ennek érdekében szükségesnek látják a kormányból való kilépést, de az is tény, hogy ezideig kormányon belül is meg tudták teremteni a saját különbözőségük látszatát, és az MSZP-től elfordulók egy részét magukhoz tudták vonzani. Amennyiben az SZDSZ valóra tudja váltani a legújabb Kis János-féle stratégiát, és meg tud jelenni az MSZP „jobbközép" alternatívájaként, nincs akadálya annak, hogy az ily módon megszerzett szavazatokat a következő ciklusban ismét az MSZP-vel együtt kormányzó pozícióban kamatoztassa, esetleg már nagyobbik kormányzópártként.
A lehetséges, de a három párt számára nem kívánatos forgatókönyv megvalósulásának esélye nagyban csökkenthető, ha létrejön egy külön szervezettel rendelkező polgári szövetség, amelynek magja, az MDF, a KDNP és a Fidesz, de amely képes túlterjeszkedni a három párt tagságán és jelenlegi bázisán. Természetesen mindez csak akkor lehetséges, ha ebben mindhárom párt vezető testületet egyetértenek. A polgári szövetség azonban nem lehet a három párt belügye. Az előkészületek sem korlátozódhatnak a belső műhelymunkálatokra. Rendkívüli körültekintést igényel a szövetség feladat- és hatáskörének elhatárolása az egyes pártok feladat- és hatáskörétől. Mert a három pártnak természetesen meg kell őrizni a teljes szuverenitását, és emellett indokolt létrehozni azt a külön szervezettel rendelkező pártszövetséget, amelynek automatikusan tagja lehetne a három párt tagsága, de amelyhez azok is csatlakozhatnak, akik egyik pártnak sem tagjai. Elképzelhető olyan megoldás is, amely más szervezetek vagy csoportok befogadását is lehetővé teszi. Számtalan variáció lehetséges, a lényeg az önálló szervezeti megjelenés.
Egy új szervezet létrejötte elősegítheti, hogy azok is bekapcsolódjanak az aktív politizálásba, akik eddig távol tartották magukat, de az adott helyzetben szükségét látják a csatlakozásnak, anélkül azonban, hogy valamelyik párt mellett elköteleznék magukat. Sokan vannak, akik egyetértenek a három párt által közösan képviselt polgárosodás programjával, bár külön-külön egyik párttal sem azonosulnak. Egy új szervezet az aktív szerepvállalástól eddig jórészt tartózkodó értelmiség bevonására is lehetőséget adhat. A szövetség, mint megfelelő alternatíva, megakadályozhatja, hogy a kormányzópártokban csalódók végképp elforduljanak a politikától, egymáshoz vándoroljanak vagy valamely szélsőséghez csapódjanak. Szövetség nélkül viszont a polgári oldal pártjai elsősorban egymás rovására növelhetik bázisukat, és ez – azon kívül, hogy együttes súlyukat a baloldallal szemben nem növeli – könnyen szembefordíthatja őket egymással. Lehet vitatni bármelyik itt felsorolt előnynek a súlyát, de együttes súlyuk aligha elhanyagolható.
VIII.
A szövetség létrehozásának előkészületeivel párhuzamosan fokozni kell azokat at erőfeszítéseket, amelyek az egyes pártok szervezettségének javítására, identitásának és önbizalmának erősítésére, kapcsolatrendszerének bővítésére, bázisának kiterjesztésére irányulnak. A belső építkezési folyamatnak még mindhárom párt az elején van, és sokan azért nem tartják időszerűnek egy pártszövetség létrehozását, mert – bár elvileg egyetértenek annak szükségességével – úgy vélik, hogy előbb saját pártjukat kell megerősíteni, nehogy a szövetségben alárendelt helyzetbe kerüljenek. A választási vereség után átmenetileg kedvezőtlen helyzetbe került mindhárom pártban megfogalmazódnak ilyen vélemények. Tény, hogy a pártkereteken túlmutató együttműködés jelenthet veszélyeket. Tény, hogy egy pártkereteken túlmutató együttműködés jelenthet veszélyeket a résztvevő pártok önállóságára nézve, amennyiben valamelyik párt érdekének tartja a partnerének gyengülését. Meggyőződésem, hogy mindez a polgári szövetség egyik pártjának sem érdeke. Sőt mindhárom párt kölcsönös érdeke egymás erősítése, hiszen ezáltal maga a szövetség is erősödik.
Nyilvánvaló, hogy mindhárom párt táborában vannak olyanok is, akik nem párjuk önállóságát féltik, hanem éppen azért nem tartják időszerűnek az integrálódást, mert úgy gondolják, ha erősebbek lesznek partnereiknél, jobb pozíciókat tudnak majd szerezni pártjuk számára egy szövetségben. Világosan le kell szögezni, hogy a három párt szövetségét csak a teljes jogegyenlőség alapján lehet létrehozni. Az esetleges meghatározó szerep szempontjából korlátozott a jelentősége a megalakulás előtti erőviszonyoknak, ugyanakkor egy szövetség létrehozása valamennyi résztvevő párt erejét növeli majd, hiszen az összefogás, a pártok közötti együttműködés a társadalom által magasra értékelt politikai magatartás, legkivált, ha annak célja az alkotmányos biztosítékait megerősítő parlamentáris Magyarország polgárosodása.
Az ellenzékbe szorult politikai erők a jelenlegi helyzetben azzal segíthetik elő az ország érdekében álló folyamatok kiteljesedését, ha – széles társadalmi egyetértésre támaszkodva – szövetséget hoznak létre Magyarország polgárosodásáért. Három szó, amelyben benne van a lényeg. Az elsőben a tartalom, a harmadikban a cél, a közbensőben a megvalósítás módja.
POLGÁRI SZÖVETSÉG MAGYARORSZÁGÉRT