Leszálló ágban

(Új Magyarország, 1995. 01. 27.)

A magyarországi folyamatok további alakulásának fő kérdése, hogy sikerül-e a túlsúlyos kormányzati oldallal szemben politikai ellensúlyt teremteni, azaz, a baloldal blokkosodása mellett megjelenik-e a polgári alternatíva. Mindez attól függ, hogy vannak-e a politikai palettán olyan pártok, amelyek a polgárosodásban érdekeltek, és a közöttük lévő érdek- és értékrokonság alapján képesek a hosszú távú, szervezett együttműködésre. A KDNP, a Fidesz és az MDF sikeres összefogása az önkormányzati választásokon biztató jel a jövőre nézve.

(Magyar Nemzet, 1995. 04. 07.)

Posztumusz születésnap: az ünnepeltnek ajándékot nem adhatunk. Antall Józsefnek immár semmit sem adhatunk. De kaphatunk tőle: erőt a kitartáshoz, az összefogáshoz. Miként három esztendővel ezelőtt, a hatvanadik születésnapon jelenlétével adott biztatást azoknak, akik képesek és hajlandók voltak az együttműködésre, most emléke adjon erőt mindannyiunknak, akik hiszünk a polgári erők összefogásában. Ugyanazon célért, aminek Antall József minden más szempontot alárendelt: Magyarországért.

(Új Magyarország, 1995. 04. 13.)

Különösen groteszk számomra, amikor azok vádolják megalkuvással Antall Józsefet a paktumkötés miatt, akik annak idején jól el tudták volna képzelni az összefogást az MSZMP-vel. Amelynek utódpártja pedig abszolút többsége birtokában egy, az MDF-énél sokkal előnyösebb alkotmányjogi és politikai szituációban is koalícióra lépett a szabaddemokratákkal, amely koalíciót Antall mindenképpen el akart kerülni, és éppen a paktummal tudott elkerülni. A háromoldalú megállapodás aláírása miatt pedig jól emlékezünk, hogy éppen a szabaddemokraták vádaskodtak Antall Józseffel szemben, és terjesztették az országban, hogy ők a következetes kommunistaellenesek, az állampárttal paktáló MDF pedig megalkuvó. Ők, akik mára koalícióra léptek az akkoriban valóban „kíméletlenül" támadott állampárt utódpártjával.

(Népszabadság, 1995. 07. 28.)

Kis János javaslata – megvalósulása esetén – egyaránt veszélyezteti a parlamentáris demokráciát és a jogállamiságot, tehát elfogadhatatlan azoknak, akik továbbra is az 1989-1990-ben kialakult társadalmi közmegegyezés szerint békésen, fokozatosan, törvényes eszközökkel, jogállami keretek között tartják folytathatónak a rendszerváltoztatást, és akik ellenzik a parlamentáris intézményrendszer bármilyen korlátozását.

(Népszabadság, 1995. 08. 25.)

Sajnos K. J. – mindkét cikke gondolatmenetéből ez következik – el tud képzelni olyan gazdasági vészhelyzetet, amikor a jogállamiság keretei átléphetők. Én viszont úgy vélem, hogy akkor van „vészhelyzet", ha valaki át kívánja lépni a jogállami kereteket. Azokat a jogállami kereteket, amelyek között az 1989-es közmegegyezés szerint az ország kormányozható, az átalakulás megvalósítható, és amelyeket a magyar jogrend szerint az alkotmány alapján az Alkotmánybíróság hivatott meghatározni.

(Népszabadság, 1995. 07. 10.)

A hatalomnak tudomásul kell vennie, hogy jogállamban nem lehet egyfajta érdekeltséget és szempontot minden más szempont háttérbe szorításával érvényesíteni, hogy az alkotmány által védett értékek és érdekek között a kellő egyensúlyt megtartani mindenkinek kötelessége, hogy a bármily racionálisnak tűnő költségvetési szempontok sem szoríthatják háttérbe a társadalom biztonságához fűződő alapvető érdekeket. A társadalom pedig tapasztalhatta, hogy demokráciában a hatalmon lévők sem tehetnek kényükre-kedvükre azt, amit akarnak, és hogy a jogállam megvédi polgárait minden olyan kísérlettel szemben, amelynek következtében lehetetlen, megoldhatatlan helyzetbe kerülhetnének.

(Magyar Nemzet, 1995. 07. 29.)

Mindenekelőtt változtatni kellene a kormányzás jellegén, előkészített, széles körben megtárgyalt és megfontolt kormányzati döntéseket kellene hozni, hiszen a sok hónapos kormányzati tétlenséget követő előkészítetlen pánikdöntések, amelyek a kormányzati tehetetlenség következményeit a lakosságra kívánják hárítani, nemcsak rossz döntések, hanem alkotmányellenesek is. Másrészt tudomásul kell venni, hogy egyedül az Alkotmánybíróság jogosult a jogállamiság határainak kijelölésére, az alkotmány hiteles és mindenki számára kötelező értelmezésére. Fel kellene hagyni továbbá azzal az üres demagógiával. hogy a kormány mindenkori elképzeléseinek– most legújabban a sokkterápiának– nincs alternatívája.

(1996. március)

Két dologra kell magyarázatot adnom. Az egyik az, hogy jelentős számú szervezet előzetes bizalma dacára végülis miért nem vállaltam a jelölést az MDF Országos Elnökségébe, a másik pedig az, hogy miért léptem ki a Magyar Demokrata Fórumból, és vettem részt a Magyar Demokrata Néppárt életrehívásában.

(Népszava, 1996. 07. 17.)

Az olimpiai bajnoki járadék az utánpótlásra is serkentően hathat. Aggasztó ugyanis mindaz, ami az utóbbi időben ezen a téren tapasztalható. A pályafutását befejező élvonalbeli sportolók száma folyamatosan meghaladja a nemzetközi szintre jutó új tehetségekét. Az igazolt versenyzők száma tíz év alatt 37 százalékkal, az utánpótláskorúaké 41 százalékkal apadt. A Központi Sportiskola felvételi vizsgáira jelentkezők száma 1986-tól 1994-ig 875-ről 42 főre esett vissza.

(Néppárt-Nézőpont, 1997. február)

Úgy vélem, hogy akik figyelemmel kísérik a parlament munkáját, a néppárti frakció tevékenységében már érzékelhették az újfajta politizálás megjelenését. Az MDNP képviselői a vitákban mérsékelt hangot próbálnak megütni, az indulatos szócsatáktól igyekeznek távol tartani magukat. Az ellenzéki képviselőcsoport nem szorítkozik a kormánykezdeményezések bírálatára, hanem amelyekkel egyetért, azokat támogatja, és maga is előterjeszt megvalósítható javaslatokat.

(Magyar Nemzet, 1997. 08. 16.)

Úgy vélem – az adott pártstruktúra mellett – a Magyar Demokrata Néppárt létrejöttével teremtődött meg az alapfeltétele a magyar CDU kialakulásának. Amihez a Néppárt ugyan nem elégséges, de nélkülözhetetlen.