(Magyar Nemzet, 1995. 07. 29.)
Az Alkotmánybíróság június 30-i döntését követő megnyilatkozásokból úgy tűnik, mintha a koalíció meghatározó politikusai nem lennének tisztában annak az alkotmányos rendnek a szabályaival, amelyben a kormányzati hatalmat gyakorolják.
A pénzügyminiszter megvádolja az Alkotmánybíróságot, hogy túllépte hatáskörét, mert gazdaságpolitikai kérdésekbe avatkozott. Az igazságügyminiszter úgy nyilatkozik, hogy a döntés nincs összhangban az Alkotmánybíróság korábbi döntéseivel. A miniszterelnök látogatást tesz az Alkotmánybíróság elnökénél, hogy tőle tudakolja meg a döntés okait és azt. hogy mi várható a jövőben. Az MSZP frakcióvezetője kijelenti, hogy miután a személyi szám jelenlegi formában történő további használatát a bíróság az alkotmánnyal ellentétesnek minősítette. esetleg magát az alkotmányt kellene megváltoztatni.
És közben a csapból is az folyik, hogy a kormány és kormánypártok, az MSZP-frakció és az SZDSZ keresik a lehetőséget, hogy miként lehet megtalálni azokat a milliárdokat, amelyek "az Alkotmánybíróság döntése következtében" elvesztek. És azt is halljuk, hogy a megszorításoknak nincs alternatívája, sőt előkerül újra a ..sokkterápia", mint az egyedül üdvözítő gyógymód a gazdaság problémáira.
1.
A sokkterápia 1989-90-ben az SZDSZ elképzelései között szerepelt. A választási vereség után, amikor ellenzéki pozícióban a szociális érzékenységet kérték számon az Antall-kormányon, következetesen cáfolták, hogy ez lenne az a gazdaságpolitikai alternatíva, amelyet az MDF vezette koalíciónak a súlyos megrázkódtatásokat lehetőleg elkerülni törekvő gazdaságpolitikájával és szociálpolitikájával szemben a szabad demokraták ajánlani tudnak a társadalomnak.
Ehhez képest több mint figyelemre méltó az a másfél kolumnás tanulmány, amelyet Kis János, a szabad demokraták első elnöke és máig talán legmeghatározóbb politikusa tett közzé a Népszabadságban A hatalmi ágak összekuszálódása címmel. Kis János egyrészt azt állítja, hogy a gazdaság jelenlegi helyzetében a sokkterápiának és ennek részeként a szociális biztonsággal kapcsolatos szerzett jogok– alkotmányellenes– „sokkszerű megvonásának" nincs alternatívája. Másrészt annak érdekében, hogy a kormány a sokkterápia jövőbeni alkalmazása kapcsán ne kerüljön szembe az Alkotmánybírósággal, a politikus egy olyan eljárást javasol, amelynek lényege, hogy a megszorító intézkedéseket a kormány a jövőben, egyik napról a másikra, akkor is bevezethesse, ha azokat az Alkotmánybíróság előzetesen alkotmányellenesnek minősítette– feltéve, hogy a kormány megítélése szerint a kritikus gazdasági helyzetben nincs más megoldás.
Kis János cikke – egybevetve a koalíció más prominens képviselőinek hivatkozott megnyilatkozásaival– olyan veszélyes tendenciát jelez, amelyre mindenképpen indokolt felfigyelni. 1989-90-ben ugyanis a magyar társadalomban általános volt az egyetértés abban, hogy a rendszer átalakítását egyrészt a társadalmi béke megőrzése mellett, a lehető legkisebb megrázkódtatással fokozatosan, másrészt törvényes eszközökkel, jogállami keretek között, azaz alkotmányosan kell véghezvinni. Szerzett jogok „sokkszerű megvonása" sérti mind a fokozatosság elvét, mind pedig az alkotmányosság követelményét. A fokozatosság elvetése (például a gazdasági sokkterápia alkalmazásával) politikai kérdés, amit a kormányzó erők a saját felelősségi körükben megtehetnek, ezt az ellenzék legfeljebb vitathatja, de megakadályozni nem tudja. Az alkotmányosság követelményét figyelmen kívül hagynia viszont senkinek sincs joga. Az alkotmányosság kérdését nem lehet sem politikai, sem gazdasági elképzeléseknek alárendelni, ezért az Alkotmánybíróság döntését sem lehet senkinek felülbírálnia. Ha valaki ezt az alaptételt megkérdőjelezi, ezzel viszonylagossá teszi a rendszerváltozás jogállami kereteit.
2.
Mi tehát a teendő az Alkotmánybíróság döntése után? Mindenekelőtt azonnal meg kellene szüntetni az Alkotmánybíróság hiteltelenítésére irányuló törekvéseket, fel kell hagyni azokkal a megnyilatkozásokkal, amelyekkel magas rangú és nagy tekintélyű koalíciós politikusok nyomást igyekeznek gyakorolni az Alkotmánybíróságra, vagy olyan elképzeléseket vázolnak fel, amelyek a kormányzati felelősség áthárítását jelentenék az Alkotmánybíróságra, illetve amellyel megkérdőjeleznék a testület kompetenciáját.
Másodszor le kellene vonni az alkotmánybírósági döntésből a szükséges tanulságot. Mindenekelőtt változtatni kellene a kormányzás jellegén, előkészített, széles körben megtárgyalt és megfontolt kormányzati döntéseket kellene hozni, hiszen a sok hónapos kormányzati tétlenséget követő előkészítetlen pánikdöntések, amelyek a kormányzati tehetetlenség következményeit a lakosságra kívánják hárítani, nemcsak rossz döntések, hanem alkotmányellenesek is. Másrészt tudomásul kell venni, hogy egyedül az Alkotmánybíróság jogosult a jogállamiság határainak kijelölésére, az alkotmány hiteles és mindenki számára kötelező értelmezésére. Fel kellene hagyni továbbá azzal az üres demagógiával. hogy a kormány mindenkori elképzeléseinek– most legújabban a sokkterápiának– nincs alternatívája.
Március 12-én a kormány megszorító csomagját szintén úgy kapta kézhez a társadalom, hogy nincs más megoldás, a költségvetési egyensúly javítása pontosan a kormány által javasolt mértékben szükséges és csak a kormány által javasolt módon lehetséges. Az ellenzék ezt nem fogadta el, a parlamenti vitában folyamatosan érvelt a törvényben ajánlott megszorítások ellen. Az ellenzéki hozzászólásokban központi helyen szerepeltek a megoldások alkotmányellenességével kapcsolatos kifogások, amelyek a koalíció részéről süket fülekre találtak. Jellemző, hogy a pénzügyminiszter körülbelül 40 perces felszólalásában, amelyben a szavazás előtt a vitában elhangzottakra válaszolt, az alkotmányellenességgel kapcsolatos ellenzéki kifogásokra a következő két mondattal reagált: „Kihagyom azt a részt, amelyik a törvényjavaslat, a törvénycsomag alkotmányellenességéről szól. Azt hiszem, ezt most az időre való tekintettel nem érdemes elmondani.”
Az ellenzék túlzottnak ítélt szerepvállalását a koalíció képviselői értetlenül fogadták és obstrukciónak minősítették. Tény, hogy a törvényjavaslat vitájában az ellenzék képviselői igen aktívak voltak. Ha csak a számszerűséget nézzük, a parlamenti vitaidőből az MDF képviselői 18 óra 39 percet vettek igénybe, az MSZP 8 óra 32 percet. a Fidesz 7 óra 28 percet, a KDNP 5 óra 20 percet, az SZDSZ 5 óra 18 percet, míg a Kisgazdapárt 4 óra 9 percet használt fel. Ennek során viszont az ellenzéki képviselők világossá tették, hogy a Bokros-csomagnak igenis van alternatívája, és azt is, hogy a megszorítások tervezett módja alkotmányellenes.
3.
Egy ilyen parlamenti vitát követő alkotmánybírósági kudarc után aligha hiteles arról beszélni, hogy a kormányzati elképzeléseknek nincs alternatívája. A Bokros-csomag például abból kiindulva, hogy a folyó évi költségvetési egyensúlyhoz 170 milliárd forint megtakarításra vagy bevételre van szükség, a gyermekvállaláshoz kapcsolódó szociális ellátás rendszerét július 1-jei hatállyal átalakította, megszüntette a várandóssági segélyt és a gyedet, meghatározott jövedelmi viszonyok felett a gyest és a családi pótlékot. Az Alkotmánybíróság kimondta. hogy ezt így, egyik napról a másikra nem lehet megtenni, ráadásul a rövid távra és meghatározott időre szóló, a gyermekvállaláshoz kötött szolgáltatásokat (gyes, gyed) azoktól, akik ezeknek a szolgáltatásoknak a tudatában vállallak gyermeket, egyáltalán nem lehet megvonni, mert ezzel a jogalkotó szerzett jogot sértene. A várandóssági pótlék intézménye pedig egyáltalán nem szüntethető meg, hiszen azt a magzatvédelmi törvénnyel egyidejűleg, az anya teljes döntési jogának kiegyensúlyozására hozta létre a korábbi parlament. Ebben a helyzetben nem hallunk arról, hogy igenis léteznek megoldási alternatívák a gyermek- és családtámogatási rendszer alkotmányellenesen megkísérelt átalakításának alkotmányos megvalósítására. Ez lenne az igazi kérdés, és ehelyett mégis kizárólag arról hallunk, hogy az Alkotmánybíróság döntése miatt (sic!) a folyó évi költségvetési mérlegben gondot okozó milliárdokat miként lehet megtalálni.
Ha pusztán az alkotmányellenesség kiküszöbölése a cél, akkor kétségkívül elegendő, ha a kormány megtartja a várandóssági pótlékot és a parlamenti döntés után háromszáz nap elteltél követően– 1996. április 15. után– születettektől megvonja a gyedet, illetve azoktól, akiket nem ítél rászorultnak, a gyest. 1996 közepe táján pedig életbe lépteti a családi pótlék új rendszerét, amely szerint meghatározott hivatalos jövedelemhatár felett megszűnik a jogosultság– kivéve azokat. akiknek három gyermekük van–, az egy gyermeket nevelő családok pedig a gyermek hatéves kora felett veszítik el a jogosultságot (mellesleg éppen akkor, amikor a gyermeknevelés a legtöbbe kerül).
Ha azonban a kormány nem éri be a legegyszerűbb megoldással, akkor két további lehetőség között választhat, és mindkettő jobb annál, mint ami a legegyszerűbbnek látszik. Egyrészt az Alkotmánybíróság döntése következtében időt nyert a kormány, amely lehetőséget ad egy új javaslat körültekintő kidolgozására. Ha ugyanis az adott szociális megszorítások meghozatalának célja– az ezévi költségvetési egyensúly javítása– a megszorítások révén nem realizálható. akkor miért nem lehet szakértők közreműködésével és hatásvizsgálatok lefolytatásával, a lehető legszélesebb körű konzultációt követően a szociális ellátórendszer és az államháztartási reform egészének összefüggésében egy hatékonyabb, kiegyensúlyozottabb és a családvédelmi szempontokat is figyelembe vevő megoldáshoz eljutni? A legtöbb fejlett országban alanyi jogon jár a családi pótlék egy minimális összege, és azon felül érvényesítik a rászorultság elvét. Vagy nem igazságosabb és hatékonyabb esetleg egy olyan módszer, amely megadóztatja a családi pótlékot? És még számos egyéb variáció is elképzelhető azonkívül, amelyet – kizárólag a folyó évi költségvetés szempontjait szolgálva – mint alternatíva nélküli megoldást a parlamenti többség elfogadott, és amelynek hatálybalépése az Alkotmánybíróság döntése következtében nem lehetséges.
4.
De a Bokros-féle megszorítások fenntartása esetén, a hatálybalépés időpontját illetően is van alternatívája a kormány által elképzelt módozatoknak.
A háromszáz nap elteltével történő hatálybalépés ugyanis azt eredményezi. hogy akinek mondjuk egy év múlva gyermeke születik, az elesik a gyedtől, míg a szomszédjának az övénél idősebb gyermeke – aki a Bokros-csomag megszavazásakor már megfogant – kapja a szolgáltatást. Ez a helyzet feszültséget fog okozni, és félő, hogy az állampolgári jogegyenlőséget is sérti, ha egyazon időpontban azonos helyzetben lévők más elbírálás alá esnek.
Ezt az ellentmondást kiküszöbölné, ha a szigorításokat egységesen csak akkor vezetnék be, ha a szerzett jogok alapján élvezett juttatások kifutnának, a gyedet két év plusz háromszáz nap múlva, tehát 1998. május 1-jén vonnák meg. a gyest három év plusz háromszáz nap múlva, tehát 1999. május 1-jétől szigorítanák meg.
A családi pótlékra vonatkozó alanyi jogosultság esetében az Alkotmánybíróság a szerzett jogok védelmének elvét nem értelmezi abszolútnak, pusztán annyit mond, hogy a jogalkotóknak elegendő felkészülési időt kell adniuk a változásokhoz való alkalmazkodáshoz azok számára, akik elvesztik jogosultságukat erre a járandóságra. Az „elegendő idő" pontos tartamát az Alkotmánybíróság nem határozza meg. éppen azért, mert nem kívánja a jogalkotó felelősségét átvenni, akinek az eset összes körülményeit figyelembe véve, gondos mérlegelés alapján kel! a kérdést eldöntenie. Az biztos, hogy a 15 nap – amennyit a megszavazott törvény "biztosított"– nem elegendő felkészülési idő ahhoz, hogy az alanyi jogon járó családipótlék-rendszerről a rászorultsági elvre történő áttérés következményeként a juttatástól elesettek képesek legyenek alkalmazkodni a számukra kedvezőtlen változásokhoz. Magam el tudnék képzelni egy olyan megoldást, amely mellett viszonylag hosszabb, két-három éves átfutással térne át a jogalkotó a rászorultsági elv alkalmazására, de a kérelemhez kötöttséget nagyon rövid határidővel bevezetné.
Valószínű, hogy nagyon sokan, akik nem esnek bele abba a körbe, amelyen belül a törvényhozó a rászorultságot értelmezi, nem terjesztenének elő ilyen kérelmet– ezzel mintegy önként mondva le a szolgáltatás igénybevételéről–, sőt úgy gondolom, hogy különböző megfontolásból az egy főre jutó tizenhétezer forint nettó jövedelem alatti hivatalos keresettel rendelkezők közül is sokan így járnának el. De ismétlem, a legjobb megoldásnak azt tartanám, ha a kormány nem ragaszkodna a gyermekvállaláshoz kapcsolódó támogatási rendszer átalakítása során ahhoz a megoldáshoz. amelyet a kormány kizárólag a folyó költségvetési év egyensúlyi problémája megoldása érdekében kigondolt. hanem a gyermek- és a családtámogatási rendszer egészét átgondolva, sőt az államháztartási reformba illesztve történne meg a gyermekvállalással összefüggő szociális ellátások átalakítása. Annál is inkább, mivel így lenne mód igazán annak az Alkotmánybíróság által támasztott követelménynek a figyelembevételére is. hogy "a szociális ellátási rendszer átalakításakor a jogalkotóknak az ország pénzügyi-gazdasági helyzetére vonatkozó szempontok mellett az alkotmánynak az anya, a család és a gyermekek védelmét előíró rendelkezését is megfelelően mérlegelni kell".
5.
A koalíció tehát az Alkotmánybíróság döntése után a megszorító törvénycsomag alkotmányellenességének kiküszöbölése során több lehetőség között választhat. Ugyancsak van választási lehetősége, amikor a jövőre nézve meghatározza gazdaságpolitikai. szociálpolitikai, társadalompolitikai lépéseit. Ennek során azonban mindenkor figyelemmel kell lennie azokra a jogállami keretekre, amelyek az alkotmányból és az Alkotmánybíróság döntéseiből kirajzolódnak. Ha a koalíció nem az alkotmányos keretek között keresné a problémák megoldását– és elfogadná például Kis János iránymutatását, aki nemcsak a sokkterápia elkerülhetetlensége mellett érvel, hanem olyan eljárást javasol, amelyből az következik, hogy a kormány a jövőben felülbírálhatná az Alkotmánybíróság döntéseit–, ez a rendszerváltozás folyamatában „új irányt” jelentene. Olyan új irányt, amely felbontaná az 1989-90-ben létrejött társadalmi közmegegyezést. Mégpedig a közmegegyezésnek nem csupán azt a részét, amely a fokozatos, viszonylag kevesebb megrázkódtatással járó rendszerváltoztatásra vonatkozik, hanem azt is, amely szerint az egész folyamatot a jogállami keretek között kell véghezvinni. A jogállami kereteket ugyanis az alkotmány alapján az Alkotmánybíróság határozza meg, függetlenül az éppen kormányon lévők igazságérzetétől (lásd az eredeti kárpótlási és igazságtételi törvényt), de ugyanúgy az általuk valósnak vélt gazdasági szükséghelyzettől is.
