1988. november 5-én léptem a közélet színterére, amikor Független Jogász Fórum néven ellenzéki szervezetet hoztunk létre, amely 1989. március 22-én az állampárt ellensúlyaként életre hívta az Ellenzéki Kerekasztalt. Egyszerre a rendszerváltozási folyamat fősodrában találtam magam. Három hónapon keresztül vezettem az Ellenzéki Kerekasztal üléseit, majd 1989. június 13-án, a Nemzeti Kerekasztal tárgyalások megnyitásakor előterjesztettem az Ellenzéki Kerekasztal szándéknyilatkozatát. A tárgyalásokon az alkotmányozó szakbizottság tagjaként vettem részt.
A szabadon megválasztott parlamentben három és féléven át a Magyar Demokrata Fórum frakcióvezetője voltam, majd a ciklus utolsó félévében belügyminiszter. Frakcióvezetői minőségemben valamennyi kérdésben – írásban és szóban a parlamentben és a parlamenten kívüli nyilvános vitákban, politikusokkal és sztárriporterekkel szemben – meggyőződéssel érveltem a jogállam tiszteletben tartása mellett folytatott következetes rendszerváltoztatás mellett. Ennek során az összes ellenzéki vezetővel – köztük a szabaddemokrata Pető Ivánnal, a fideszes Orbán Viktorral és a szocialista Horn Gyulával – éles vitákba bocsátkoztam, de az MDF belső vitáiból is kivettem a részemet, köztük abból a vitából is, ami Csurka István kizárásával végződött. Frakcióvezetői tevékenységem során Antall Józsefhez végig lojális voltam, de az igazságtétel kérdésében a miniszterelnök-pártelnöknél radikálisabb álláspontot képviseltem.
Az MDF 1994-es választási vereségét követően a Fidesszel és a KDNP-vel létrehozandó Polgári Szövetség megalakítását szorgalmaztam. Amikor pedig úgy ítéltem meg, hogy az MDF vezetésében bekövetkezett változás miatt erre nincs lehetőség, 1996-ban tizennégy frakciótársammal együtt kiléptem a pártból, és részt vettem a Magyar Demokrata Néppárt megalapításában. Ezt követően – parlamenti mandátumom 1998-as megszűnéséig – az MDNP frakcióvezető helyettese, és az Országgyűlés Nemzetbizottsági Bizottságának elnöke voltam. Az 1994 és 1998 közötti – egészében kudarcos – közéleti szerepvállalásom során három esetben azért sikerült eredményt is elérnem. Ilyen volt a szerzett jogok védelmében a Horn-kormány radikális megszorító törvénycsomagja, az u.n. „Bokros-csomag” ellen indított politikai és jogi küzdelem, ami részsikerre vezetett az Alkotmánybíróság előtt. A „Nyírfa” fedőnevű titkosszolgálati akció nemzetbizottsági bizottsági vizsgálata annyiban szintén sikeresnek volt mondható, hogy a vizsgálat során fény derült a szolgálatok kormányzati irányításának anomáliáira, és magasrangú kormánypárti politikusok korrupciógyanús ügyleteire. Az igazi siker azonban, amit ellenzéki képviselőként elértem, az olimpiai bajnoki járadékról szóló törvényjavaslat kidolgozása, előterjesztése és elfogadtatása volt. A javaslat értelmében – amit a parlament a kormány ellenzése dacára fogadott el – minden magyar olimpiai bajnok, harmincötödik életévének betöltésétől kezdve élete végéig a mindenkori átlagjövedelemnek megfelelő életjáradékban részesül. Mindmáig ez az egyetlen olyan ellenzéki törvényjavaslat, amit a parlament elfogadott. Az 1988-1989-ben ellenzékiként indult politikai pályafutásom során az utolsó sikert ismét ellenzékiként értem el…
