(Szociáldemokrata Népszava, 1989. 12. 01.)
Egyre gyakrabban hallani lekicsinylő véleményeket a hazai átalakulási folyamatról. Elsősorban annak tempóját bírálják újabban, egybevetve a valóban robbanásszerű kelet-német és csehszlovák változásokkal. Elgondolkoztató, hogy a bírálatok nem egy esetben olyanok részéről hangzanak el, akik még néhány hónappal ezelőtt is túlságosan gyorsnak ítélték a hazai folyamatokat, elsietettnek a változásokat, túl radikálisnak egyes törekvéseket és szélsőségesnek azokat a megnyilvánulásokat, amelyekért szomszédaink esetében most lelkesednek.
A két irányban torz vélekedéssel szemben én úgy gondolom, hogy a demokratikus ellenzéki erők által vezérelt politikai átalakulás éppen annyira volt radikális, következetes és gyors ütemű, amennyire az adott körülmények között súlyos kockázatvállalás nélkül ez lehetséges volt. Az is kétségtelen azonban, hogy most – a kelet-európai változások figyelembevételével, a kommunizmus nemzetközi pozícióinak meggyengülésére tekintettel – tudatosan arra kell törekedni, hogy az átalakulási folyamat felgyorsuljon, a kommunista rendszert a lehető leggyorsabban és a lehető legkövetkezetesebben felszámoljuk, egyúttal mindent el kell követni annak érdekében, hogy az ország lakosai magukénak érezzék a Magyarországon végbemenő forradalmi változásokat. Haladéktalanul el kell távolítani a vezető pozíciókból azokat, akiket súlyos felelősség terhel az ország mai helyzetéért, és meg kell fosztani őket mindazoktól a kiváltságoktól, melyek joggal irritálják a magyar társadalmat. Csak így várható el az, hogy a magyar nép elhiggye, hogy most végre valóban módja lesz saját hazájában saját életét élni, hogy valóban érdemes vállalni a közeljövő nehézségeit. És csak így lehet elkerülni a spontán felháborodás szülte – esetleg túlzó és igazságtalan – felelösségrevonásokat is. Nem megtorlásra, még csak nem is büntetésre van szükség – de megengedhetetlen, hogy a nemzetvesztő politika és a dilettáns gazdaságirányítás súlyos egzisztenciális következményei kevésbé sújtsák a felelősöket, mint azokat, akik semmiről se tehetnek, akik az elmúlt évtizedeknek nem haszonélvezői, hanem szenvedő alanyai voltak.
A magyarországi demokratikus változások leértékelése a keletnémet és a cseh forradalom tükrében azért is hamis, mivel ez utóbbiakra nem kerülhetett volna sor, ha Magyarországon már korábban nem indult volna meg a változás, mint ahogy a mi eredményeinkben is szerepe van a tíz évig elhúzódó lengyelországi küzdelemnek.
Fel kell ismernünk, hogy a jelenlegi közép-kelet-európai helyzet egyedülálló, régenvárt lehetöséget rejt magában az itt élő népek számára. 1953. Berlinjében, 1956. Budapestjén, 1968. Prágájában és 1981. Varsójában a túlerővel szembeforduló népek helyzete kilátástalan és kétségbeejtő volt, mivel nem tudhatták maguk mellett természetes szövetségeseiket, azokat, akik hozzájuk hasonló kiszolgáltatottságban éltek egy nemzetüktől idegen rendszer szorításában. Az elmúlt évtizedekben okkal keseregtek a lengyel, a magyar, a cseh, a szlovák demokrata értelmiségiek, hogy miért is nem tud egyszerre kicsordulni a pohár Varsóban, Prágában, Pozsonyban és Budapesten. Istennek hála, végre ez is megtörtént.
Vegyük észre a történelmi lehetőséget: évszázados kényszerpályáról ragadhatjuk ki népeinket! Ne legyen úrrá rajtunk kisszerű rivalizálás, morzsákért való torzsalkodás, hanem ismerjük fel végre, hogy közös a sorsunk. Nemzeteink fennmaradása; a felkapaszkodás a fejlődés rohanó vonatára csak együtt lehetséges. Külön-külön gyengék és esendőek vagyunk, ellenséges környezetben bármilyen kedvezőtlen fordulat hatására elpusztulhatunk. Itt a történelmi alkalom, hogy rendezzük végre közös dolgainkat, felejtsük el belénk oltott előítéleteinket, és nyújtsunk kezet egymásnak. Szorongó gyanakvásaikat, át nem gondolt előítéleteiket csak szabad népek képesek magukról levetni. Talán most erre is megnyílt a lehetőség. Nekünk és szomszédainknak – végre egyidőben.
Boldog Karácsonyt barátainknak, és Boldog Karácsonyt saját magunknak.
