(Pesti Hírlap, 1993. 06. 01.)
– Elnök úr, mindenkit nagyon érdekel, hogyan viszonyul az MDF liberális szárnya a párt centrumához; ugyanehhez hogyan viszonyul a párt radikális szárnya, élén Csurka Istvánnal; ugyanakkor hogyan viszonozza a centrum a viszonyulásokat. Sokunk ítélete szerint ezek az egymásnak nagyon is ellentmondó pártrészek akaratuk ellenére és paradox módon mégis egymást támogatják, a tekintetben, hogy a középerők munkáját alaposan megnehezítik.
– Míg Csurka körül valóban körvonalazódni látszik az MDF-en belül egy csoport, amit már radikális szárnynak is nevezhetünk, azt a néhány politikust azonban, aki a sajtóban folyamatosan megjelenve, egyénieskedő, akciózó megnyilvánulásaival tartja állandó izgalomban a Magyar Demokrata Fórum tagságát, aligha indokolt külön szárnyként értékelni, hiszen súlyuk az MDF tagságán belül számarányukkal azonos. Persze jelentőségük ennél valóban nagyobb, de paradox módon éppen azáltal, hogy az ő megnyilvánulásaik, amelyekkel Csurka ellen felléptek, az MDF tagjai és szimpatizánsainak körében olyan visszatetszést keltettek, amellyel éppen Csurkát erősítették. A sajtóban való aránytalanul gyakori szerepléseik – „talán nem véletlenül" – politikai súlyuk látszatát erősíti, ami a magyar demokraták ellenérzését és Csurka táborát növeli.
– Elfogadva a különbségtételt, akkor úgy teszem fel a kérdést, hogy miképpen viszonyulnak az MDF centrumához egyfelől a Csurka vezette radikálisok, másfelől az a néhány közismert liberális politikus, akik – ha az MDF-en belül nem is – a sajtóban midenképpen előtérbe kerülvén jelentős hatással vannak az MDF erőviszonyainak alakulására?
– A radikális-liberális ellentétpár kapcsán fontos még két kiegészítést megtenni: egyrészt, ha radikális szárnyról beszélünk, akkor vegyük figyelembe, hogy mindannyian radikálisok vagyunk abban az értelemben, hogy szeretnénk, ha a változások határozottabban, egyértelműbben, gyorsabban, igazságosabban mennének végbe, és ezért megpróbálunk minden tőlünk telhetőt megtenni. A különbség a hogyanban van. Engedjük-e magunkat indulatainktól elsodortani, vagy a kívánalmakat a realitásokkal szembesítjük éppen annak érdekében, hogy céljainkat minél nagyobb mértékben megvalósíthassuk. Elvetjük-e mindazt, amit 3 év alatt csináltunk, vagy továbbra is vállaljuk azt a hálátlan feladatot, amit a kormányzás jelent egy olyan országban, amelyet lepusztult állapotából kell műtétek sorozatával kigyógyítani. Aki a valóságot figyelmen kívül hagyja, és aki a kormányzati felelősség nyűgétől szabadulni óhajt, attól útjaink hamarosan elválnak. De a centrumhoz sorolom a legradikálisabb gondolkodású magyar demokratát is akkor, ha a valóság talaján politizál, és vállalja a kormányzati felelősséget. A másik dolog, hogy indokolt-e liberálisokról beszélni akkor, amikor a radikálisokkal szemben akarjuk a másik szélsőséget megjeleníteni – némileg erőltetett módon? Úgy vélem, hogy a liberalizmust, amely az MDF által vallott széles körű értékrend egyik meghatározó eleme, nem szerencsés összekapcsolni néhány kevésbé népszerű politikus céltévesztő, rossz hatású politikai gyakorlatával. Ha nagyon muszáj, akkor ezt a néhány politikust – és persze nem az egyébként csekély hatású liberális alapítvány körül tevékenykedőket egészében – tényleg csak a meghatározhatóság kedvéért inkább doktrinereknek nevezném.
– Adva van tehát az MDF-centrumról egyaránt eltérő két politikai vonal; a radikális szárnyé és a doktriner liberálisoké. Mi közöttük a hasonlóság és mi a különbség?
– A doktriner-liberálisok a párttöbbség ellenében akarják szemléletüket – és önmagukat – előtérbe helyezni, míg a radikálisok egy teljesen más világlátás bűvöletében kívánják az MDF-et birtokba venni. Míg azonban az előző próbálkozás az MDF-ben belül eleve kudarcra van ítélve – Elek vagy Debreczeni elenyésző számú híveikből adódó csekélyke súlyukkal képtelenek az MDF-et belső egyensúlyából maguk felé billenteni és a politikai döntéseknél esetleges külön akaratukat a centrummal szemben érvényesíteni – addig a radikálisok az MDF-tagság valódi értékeire és tiszteletre méltó érzelmeire, a hazaszeretetre és az igazságérzetre hivatkozva a reálpolitikát folytató centrumot jó eséllyel háttérbe szoríthatták volna, különösen, hogy akaratlan szövetségesekre találtak a doktrinerekben, akiknek a meg-megújuló akciói az MDF belső erőviszonyait az általuk célzottal ellentétes irányban befolyásolták.
– Felmerül a kérdés, hogy vajon milyen szerepe van az MDF belső megosztottságában, a három különböző szellemi örökség közötti különbségtételének, másfelől igaz-e, hogy ez a rendkívül széles politikai értékskála önmagában hordja az ellentétek szükségszerűségét.
– Az MDF nem ideológiai párt, és a tagság túlnyomó többségét az ideológiai kérdések teljesen érintetlenül hagyják. Ugyanakkor természetes, hogy egy politikai pártban, különösen a párt életének az első szakaszában folyhatnak komoly viták az eszmei politikai örökségről és egyéb ideológiai kérdésekről. Ezek a viták belső hatalmi harcok részeként is jelentkeznek, de a leghatározottabban tagadom azt, hogy az MDF széles körű értékrendszere egymással nehezen összeegyeztethető értékeket tartalmazna, szükségszerűvé téve az ellentéteket. Ellenkezőleg: igenis vallom, hogy azok a politikai értékek, amelyeket a népi fogantatású, plebejus indíttatású szellemiség, vagy amelyeket a kereszténydemokrácia, illetve a nemzeti liberális eszmekor jelent, nagyon is jól összeegyeztethetők, nemcsak egy pártban, hanem egyetlen emberben is. Az MDF-tagok zömére éppen az jellemző, hogy – anélkül, hogy ezzel különösen foglalkoznának és magukat belső elemzésnek vetnék alá – mindhárom eszmekörnek egyaránt hívei. De megjegyzem, hogy az sem jelent problémát, és nem csökkenti egy párt belső kohézióját, ha a tagság egy része bizonyos értékek iránt kevésbé fogékony, mint más, ugyancsak fontos politikai értékkel szemben. Nem az a lényeg tehát az MDF-en belül, hogy ki az igazán liberális, népi vagy kereszténydemokrata, hanem az, hogy minden egyes MDF-es a nemzet iránt elkötelezve, a parlamentáris demokrácia, a jogállam és a piacgazdaság értékeit tiszteletben tartva politizáljon. Ennek során mindenki felmutathatja az MDF szerteágazó értékrendszerének azokat az elemeit, amelyeket a legfontosabbnak tart – és jól is teszi, ha ezeket felmutatja, hiszen ily módon is szerezhet az MDF számára követőket és szimpatizánsokat –, de nagyon rosszul teszi, ha az MDF értékrendjébe tartozó értékek egy csoportját a másik visszaszorításával kívánja előtérbe helyezni. Egyrészt azért, mert az MDF rendkívül széles körű értékrendszere teszi lehetővé a néppárti és középpárti jelleget, a széles körű kapcsolódási lehetőséget más politikai erőkhöz, és hozzájárul a nagyfokú társadalmi támogatottsághoz, másrészt pedig megengedhetetlen, hogy egy politikai párton belül egymás ellen folyó és egymás lejáratására törekvő ideológiai alapú viták bomlasszák a párt egységét és tegyék kockára tekintélyét. Erről az oldalól értékelve a centrumtól eltérő két politikai vonal tevékenységét meg kell állapítani, hogy az MDF szerteágazó értékrendszerén belül Csurka István háttérbe akarja szorítani a liberalizmust, ami publicisztikájában már szinte szitokszónak számít; ugyanakkor a doktriner liberálisaink a saját eszmerendszerüket akarják uralkodóvá tenni az MDF többszólamúságán belül.
– Felemlíthetünk itt egy részletet egy Antall-akadémiából is, melyet 1991-ben tartott a Bem- téren. Antall többek között megemlítette, hogy tisztán liberális párt már nincs is, ezért Angliában nem is tényező az ilyen csoportosulás, hiszen az úgynevezett liberális minimumokat már minden párt régen magáévá tette, beleértve a Munkáspártot is: a piacgazdaságot, a parlamentáris demokráciát. A szabadságeszme már régen elméleti síkra terelődött, hiszen célkitűzései alkotmányosan megvalósultak.
– Pontosan így van. Hiszen a liberalizmus annyit hangoztatott eszméi szinte a földkerekség valamennyi politikai programjába bele vannak építve, talán a manifeszt fasizmus és a bolsevizmus gúnyolódik még itt-ott ezeken a nemes eszméken. Pontosan ezért nem lehet kizárólagossá tenni, hiszen mindenben jelen van, de úgy van jelen, hogy más világnézeti-politikai izomériákban, és sohasem vegytisztán. Mivel az MDF egy nemzeti gyűjtőpárt, mint mondottuk: tulajdonképen egy néppárt, benne is más eszmékkel társulva van jelen a szabadelvű gondolat. Ezért öncsonkítás – és egyben politikai nonszensz –, ha valaki egy modern középpártból a liberalizmust száműzni óhajtja. Csurka István pedig ezt teszi, amikor a liberalizmust a szabad- és fiatal demokratákkal azonosítva – és egyben részükre átengedve – folyamatosan szidalmazza, mellesleg ezzel az MDF-esek előtt lehetetlenné teszi azokat, akik a nemzeti liberalizmus eszméit különösen fontosnak tartva vallják és képviselik. Kevéssé vigasztaló, hogy ezt a haragot az Elek István- és Debreczeni József-féle merev viselkedés is motiválja, ugyanis Elekék kategorikusan elzárkóznak mindenféle plebejusi indulattól. Itt jegyzem meg, hogy az MDF-en belül egymással szembeállított két szellemi-politikai irányzatot én szívesebben nevezem népi vagy plebejus radikalizmusnak, illetve konzervatív liberalizmusnak, már csak azért is, mert a nemzeti meghatározást mindhárom irányzatra érvényesnek és az MDF egésze legfőbb meghatározójának tartom.
Az immár klasszikusnak számító népi írók gondolatvilágát és munkásságát is nevezhetjük akár plebejus radikalizmusnak. Az ezen nyomvonalon élő és a mában jelentkező igazságérzetet pedig nagyon szerencsétlen volna jobboldalinak avagy baloldalinak becézni, még akkor is, ha ezeket az indulatokat okvetlenül jobb- avagy baloldali politikai érdekek lobogtatják. Ezeket az igazságigényeket a helyükön; az egyszerű lelkekben kell tudni felfogni. Végső soron a szabadelvű eszméket nem a geometrikus gondolat-szerelmesek vitték diadalra – bár minden tiszteletem az övék –, hanem a plebejus radikálisok; az ő rusztikus indulataik lettek olyan szépek az eszmék jól nevelt lovagjainál.
Az MDF-tagok többségében egymást feltételezve lüktetnek a rokon eszmék, de nem baj, ha van, akiben az egyik, van, akiben a másik van jelen erősebben.
A visszás helyzet azáltal jött létre, hogy az utóbbi idők politikai vitái közben az Elek– Debreczeni-páros ideológiai alapvetésű Csurkázása, ugyanakkor Csurka radikálisainak kritikátlan viszont-szitkozódása végeredményben akaratlanul is szembe állította az addig mindenki számára elfogadható értékrendet, és így a kezdeti metodikai eltérésekből öncélú elméleti szitokkampány lett, amiből később már az elmélet is hiányzott. Így fordulhatott elő, hogy nem egy esetben szabadelvű, konzervatív–liberális alapvetésű MDF-es kelt Csurka védelmére, avagy az sem volt ritka, hogy a népi-nemzeti irányzatot kiemelten valló politikus a liberálisokat védte a mindennapi politikai küzdelmekben, ha a népi radikálisok nem tudták egyensúlyban tartani indulataikat. Felettébb bonyolult dolgok ezek, lélektanilag sem a bevett sémák érvényesülnek.
De az MDF értékrendjének kérdésére visszatérve, én úgy fogalmaznék, hogy egyfelől létezik a plebejus radikalizmus, másfelől a liberális konzervativizmus, és a kereszténydemokrata értékrend. Az MDF-re annak kell jellemzőnek lenni, hogy ezt a három szólamot egy erős nemzeti kötődés tartsa össze, mintegy harmonikusan megszólaló kórusműként. Tehát az MDF-et tulajdonképpen az erősebb – és többszólamúbb – nemzeti elkötelezettség teszi azzá a párttá, aminek tudjuk, és a továbbiakban is tudni szeretnénk; ebben is különbözik más demokratikus pártoktól.
– Megkérdezném, hogyan hirdethet Furmann Imre olyan eszmeileg is botor tételt – a politikai sutaságtól nem is szólva –, hogy a nemzeti érzés magánügy, ugyanakkor a neo-Vasárnapi Újságban világpolgárként köszön el a hallgatóktól?
– Meggyőződésem, hogy a nemzeti liberális bázison a nemzeti elkötelezettség semmivel sem kevésbé fontos tényező, mint a népieknél. Talán elég itt arra utalnom, hogy az európai liberalizmusok mind nemzetiek voltak, a magyar különösen az volt. Az ilyen szerencsétlen megnyilvánulásoknak is köszönhető, hogy a népi szárnyon alaposan radikalizálódik a nemzeti érzés, olyannyira, hogy a szabadelvűeket immár testületileg nemzetietlennek tartják. Mondanom is felesleges: egyik vélekedés se állja meg a helyét. A liberalizmus, amely egyúttal nem nemzeti, az nem az MDF liberalizmusa. Mint ahogyan az egyoldalú népi radikalizmus, mely figyelmen kívül hagyja a nemzet történelmi gyökereit és távlati érdekeit, ugyancsak nem MDF-es karakterű népiség, hanem inkább osztályharcos vagy népfrontos anakronizmus.
– Visszatérve Csurkához és híveihez: homogenizálni tudják-e az MDF-et, vagy az Elek-féle csoport képes-e kiküszöbölni az MDF-ből a plebejus radikalizmust?
– Az, hogy ki kit tud kiszorítani az MDF-ből, alapvetően hatalmi kérdés. És mivel a doktriner liberalizmusnak egy MDF-jellegű pártban nincsen bázisa, ezért Elekék a pártot legfeljebb azon keresztül tudnák homogenizálni, hogy nagyszámú erőket taszítanak a Csurka-féle oldalra, aivel egyébként valóban fontos tényezővé válnak az MDF-en belüli hatalmi küzdelemben. De most már egészen bizonyos, hogy Csurkáéknak sem sikerül homogenizálniuk a pártot, és nem tudják a plebejus radikalizmust a párt kizárólagos irányvonalává téve az MDF-et a középről, a jobbszél felé szorítani. A VI. Országos Gyűlésen és az az követő tisztújítási folyamat során is a józanság, a mérséklet, az országért érzett felelősség került előtérbe. A Magyar Demokrata Fórum tagsága eldöntötte, hogy az MDF továbbra is ugyanaz az erős nemzeti elkötelezettségű, széles értékrendszeren alapuló középpárt marad, amely alkalmas a kormányzás folytatására, nemcsak az 1994-es választásokig, hanem a választópolgárok bizalma alapján, remélhetőleg, azt követően is. Csurka István legújabb írásaiból nyilvánvaló, hogy ő maga is lemondott arról, hogy a Magyar Demokrata Fórumot alapvető irányváltásra késztesse, a legújabb nyilatkozatai, amelyek a Magyar Út körök helyi tisztségviselőinek a megválasztásáról, a Magyar Út programjának elfogadásáról, országgyűlési képviselők állításáról szólnak, nyilvánvalóvá teszik, hogy elképzelésének megvalósítását Csurka már nem a Magyar Demokrata Fórumtól várja, hanem külön mozgalmat és pártot szervez, vagyis végrehajtani igyekszik azt, amit a dolgozatában megígért: erőket von ki az MDF-ből, így közvetve a kormány mögül. Az egész MDF-et már nem tudja kivonni, két fordulóban már alulmaradt – az Országos Gyűlésben és az országos tisztújítási folyamat során. Már nemcsak az MDF programjával, de a létrehozott demokráciával szemben is olyan kívánságokat lobogtat meg, melyek semmi kétséget nem hagynak céljait illetően. Például: 1994-től kell megkísérelni a rendszerváltozás végrehajtását; a választásokon már ne csak pártok szerepeljenek, hanem valamiféle mozgalmakat is szerephez kell juttatni; tulajdonképpen új kerekasztal-tárgyalásokra is szükség volna; talán új alkotmányozó nemzetgyűlést kellene választani; ezek a zavaros gondolatok egyben közösek: tagadják, hogy itt az alkotmányos fordulat megtörtént, illetve a rendszer, ami létrejött nem alkalmas arra, hogy a rendszerváltoztatást véghez vigyük, ezt el kell söpörni és valami más kell, tehát újból kell elindulni – a nulláról.
– De Csurka konkrét problémákat felvetett, melyeket naponta igazolva látunk.
– Mi is tudjuk, hogy csak rövid utat tettünk meg, és a változások bizony nem az igazságosság iránti vágyaink szerint történnek. Mi is látjuk, és nehezen fogadjuk el, hogy akik a korábbi rendszerben kommunistaként élvezték az előnyöket, most tőkésként kamatoztatják azokat.
De mi azt is valljuk: ezeket az igazságtalanságokat enyhíteni, a rendszerváltozás folyamatát tovább vinni csakis a parlamentáris demokrácia és a jogállam eszközeivel lehet.
Csurka azt mondja, hogy miután nem történt meg a teljes rendszerváltozás és ami megtörtént belőle, az is rengeteg igazságtalanságot hordoz magában – ezért azt is ki kell dobnunk, amiben egyértelműen megtörténtek a változások, mert mindez alkalmatlan arra, hogy a – szerinte – igazi rendszerváltozást véghez vigyük. Ki kell mondani, hogy az ő szemlélete szerinti változás nem is történhet meg, hiszen ő valahogy úgy gondolja, hogy akik eddig alul voltak – azok kerüljenek fölülre, akik pedig fölül voltak, azok kerüljenek alulra; tehát olyan egyszerűnek látja a változások problematikáját, mint ahogy a kommunistáknak sikerült leegyszerűsíteniük mindent. Ahányszor a történelemben ilyen és hasonló fordult volt eddig, sohasem történt meg az áhított helycsere – nem is történhetett –, legfeljebb egy szűk réteg változtatta meg egy csapásra saját társadalmi helyzetét, azáltal, hogy a korábban előnyös helyzetben lévőket lemészárolta. Másrészt az ilyen ajánlás nem rejt magában mást, mint ugyanannak a rossznak megismétlését.
Mi azt mondjuk: valóban nem jutottunk messze ezalatt az egy ciklus alatt, és az egész folyamat rengeteg visszásságot hordoz. De az utóbbi évszázad legnagyobb társadalmi fordulata úgy zajlik le nálunk, hogy közben egy pofon sem csattant el. Ennek az az ára, hogy nehezen lehet igazságérzetünknek megfelelően befolyásolni a bonyolult történéseket. Ez a nagy politikai kihívás, ennek kell megfelelnünk.
Továbbra is valljuk, hogy a békés átmenetnek semmiféle alternatívája nincsen, mert véres polgárháborút nem idézhetünk elő, hiszen azáltal sem lennének könnyebbek dolgaink, sőt: belepusztulnánk a balkáni pokolba. Ezért a megkezdett módon kell kibontakoznunk, a jogállamiság alapján kell megmaradnunk, mert csakis így érhetjük el régóta vágyott céljainkat.
– Csurka gyakran sérelmezte, hogy az általa felvetett konkrét problémákkal senki sem foglalkozott.
– Nos vegyük például a rádió és tévé tarthatatlan helyzetét. Ezt ugyanúgy tudja mindenki, aki nem süket és vak. Csurka azt mondta: a két elnököt rendőrökkel kell kivezettetni az intézményekből.
Mint tudjuk, Antall József előterjesztett 3-3 alelnököt, amit a köztársasági elnök alkotmánysértő módon elutasított. Ezután politikai támadás mellett két gazdasági alelnököt el tudtunk fogadtatni. Ettől kezdve már csak az volt a feladat, hogy az ellenzék befolyása alá került alkalmatlan elnököket eltávolítsuk, amire a kimutatható gazdasági visszásságok amúgy is elegendő okot szolgáltattak. Így a két lemondott elnök helyére jogszerűen kerültek a teljes jogkörrel felruházott alelnökök, így hozzá lehetett kezdeni a két közintézmény régóta áhított demokratizálásához.
Milyen érdekes, hogy akik a legradikálisabban hirdették a helyzet tarthatatlanságát, ezekben a jogállami keretek között zajló ütközeteinkben nem tartottak velünk, sőt: eredményeink láttán mintha lehangoltabbak lettek volna. Mintha örömöt csakis sikertelenségeink árán szerezhettünk volna nekik, Például Zacsek Gyula többszöri felszólításra sem volt hajlandó eljönni a parlamenti szavazásra akkor, amikor a miniszterelnökség alá rendeltük a rádió és tévé költségvetését. Kijelentette: nem jön el. Az ellenzék kivonulással fenyegetőzött, tehát csak a mi létszámunkkal biztosíthattuk a határozatképességet. Mindenkit felhívattam telefonon, hogy okvetlenül jelenjenek meg a szavazáson. Zacsek azt üzente, hogy ha akkor is ragaszkodom jelentlétéhez, ha ő garantáltan ellenünk szavaz, akkor eljön. Ragaszkodtam. Mégsem jött el. Tehát törvényes úton nem kívánta elősegíteni a megoldást. Ugyanakkor a médiaellenes söprűs tüntetést végighangoskodta.
Újabb érdekes történet: decemberben újra elővettük az igazságtétel kérdését. Már a tárgysorozaton volt a kormány javaslata, amikor a frakcióülésen Csurka váratlan fellépése nyomán és radikálisainak támogatása mellett – ellenkezésem dacára – a frakció levétette a javaslatot a napirendről. Csurka úgy indokolta meg álláspontját, hogy a kormány a törvényjavaslatot nyilván azért vette elő, hogy a közelgő Országos Gyűlésen elmondhassa: lám mégis tesz valamit ebben a kérdésben. Csurka nem törvényben gondolkodik. Azt mondja, a kormány bűne, hogy nem oldja meg ezt a kérdést; és neki ez a fontos, nem a kérdés megoldása!
Ott volt Göncz Árpád október 23-i parlament előtti szereplése. Ezt az eseményt az ellenzék egy nagyon csúnya kormány elleni támadásra használta fel, mondván, miért nem lépett fel a rendőrség a szélsőjobboldali jelképeket viselő tüntetők ellen. Erre ellentámadásba mentünk át, a parlamenben javasoltuk a szélsőséges jelképek betiltását, de nemcsak a jobboldaliakat, hanem ezzel egyidejűleg betiltjuk a sarló-kalapácsot és a vörös csillagot is. Ez a politika! És mi történt? A „mélylélegzetű" népi radikálisok – éppen ők – nem szavazták meg a törvényt!
Sajátos dolog.
Megjegyzem, hogy ilyesmit az MDF liberálisai nem csinálnak, ők rendre megszavazzák a kormány és a reakció javaslatait. A lényeg: Csurkáék már régen eldöntötték, hogy politikai harcot folytatnak a kormány és az MDF ellen, és külön szerveződnek. Nekik az a jó, ha a kormánynak minél rosszabb. Kimondhatatlan történelmi felelősség terheli azokat, akik Csurkának segítenek ebben az immár nyílt pártütésben.
– Kérdezném, hogy az I. és XII. kerületi MDF közös gyűlésen Csurka valóban megvádolta-e a kormányőröket azzal, hogy a Vasárnapi Újságtól az ő segítségükkel távolították el őt mint jegyzetírót?
– Csurka az összejövetelen azt nyilatkozta, hogy a Vasárnapi Újságban való szerepléstől az MDF felső körei közreműködésével távolították el őt. És hozzátette: lehet, hogy ominózus tanulmányát soha nem írja meg, ha erre a tiltásra nem kerül sor.
Ez valóban meglepő információ. Hiszen többen elemezték már, hogy Csurkát mi indíthatta tanulmánya megírására. Azon túl, hogy Antall József elleni politikai támadásról volt szó, sokan úgy vélték, hogy a valódi problémák észlelése és kijavításuk iránti szenvedélyes indulatból a néppel, a háttérbe szorítottakkal való együttérzésből íródott a dolgozat, ezek szerint viszont egyszerűen tévedésből írta meg dolgozatát, hiszen feltételezte, hogy az ő eltávolítását az MDF felső vezetése kezdeményezte, holott illene tudnia, hogy abban az időben az MDF-nek és a kormánynak semmiféle befolyása nem volt a rádió ügyeibe.
– Tény, hogy Csurka letiltása után a Vasárnapi Újság vendégeiként rendre megszólaltak a kormány miniszterei, és ennek a színműnek bevezetőjeként rendszerint Furmann, Elek, és társai szólottak a néphez.
– Valóban. És ezzel sok hétről hétre növelték Csurka felháborodott táborát. Most már megkérdezhetjük: cui prodest? Vagyis kiknek az érdeke Csurkát és táborát kormányellenessé tenni? Talán a kormánynak? Micsoda ötlet! Csakis az MDF-et szétverni, a kormányt saját bázisa előtt hitelteleníteni szándékozóknak. És a értelmére olyannyira büszke író-politikus mindezt nem vette észre! Avagy valóban nem Csurka igyekszik erősíteni az MDF tagjaiban azt a tévhitet, hogy nem ő támadja a centrumot, hanem az MDF liberálisai és a centrum egymással összefogva és lépéseiket összehangolva igyekszik őt kiszorítani az MDF-ből. Ezzel szemben nézzük meg, Debreczeniék látványos lépései kinek használtak. Debreczeni lenácizta Csurkát. Ezzel ideológiai síkra vitte a problémát, amit az MDF-tagság jó érzékkel úgy ráz le, mint kutya a vizet, mert utálja az ideológiát. Másrészt a nácivád nem is igaz, és ezáltal ugyancsak Csurkát erősítette. Debreczeni másik gyönyörű lépése az volt, amikor a Magyar Út és az MDF viszonyának tisztázására került sor az országos elnökségben. Az ülés napjának reggelén megjelenik a Népszabadságban Debreczeni újabb nyilatkozata: Csurkának mennie kell! Csurka meg is szólalt az ülés kezdetén: „Miről vitatkozunk? Hiszen Debreczeni megmondta: nekem mennem kell!
Ti ki akartok engem lökni!"
Ebben a szituációban nyilván nem lehetett egyértelmű lépést tenni, ami a tagságot eligazította volna. Hiszen az elnökség nem hozhatott olyan döntést, ami a kívülállóknak úgy tűnhetett, mintha a liberálisok vágyait teljesítették volna, vagyis a centrum Debreczeniék felé orientálódnék. Ennek még a látszatát is kerülni kellett, hiszen semmi igazságmagva nem volt és azóta sincsen. Csurka is felismerte, hogy Debreczeniék lépegetései legjobban a centrumnak ártanak, és legjobban neki használnak. Mondogatta is többször: „Debreczeni Antall üzenőembere!"
Hasonló volt Elek István legutóbbi előterjesztése is, a Csurka és Zacsek túllépett azon a ponton, ami még az MDF-en belüli vita tárgya volna. Ők egy önálló ellenzéki politikát folytatnak, ami a frakción belül már nehezen vagy egyáltalán nem tartható. Mégis: ezt az ügyet tisztességesen végig kell tárgyalni és a frakciónak bizonyos konzekvenciákat le kell vonni, amit jónak ítél. De az, hogy eleve egy kizárási indítvánnyal indítsuk meg az ügy végső tisztázását, és hogy ezt a javaslatot egy támogatás nélküli személy terjessze elő, egy markáns politikai irányzat vezérével szemben, olyan látszatot keltve, hogy az egész folyamatot ő indította el – ami persze egyáltalán nem igaz –, ez is politikai nonszensz.
A centrum nem fogadhatja el azt a valótlanságot, amit Csurka akar az MDF tagságával elhitetni, hogy Debreczeniék akarata érvényesül az ő kiválásuk során, nem pedig saját döntésük eredménye a kiválás. Azt a beállítást sem erősíthetjük, mintha Csurkáék kiválásával a Magyar Demokrata Fórumban a liberálisok lennének a meghatározók és megszűnne az MDF markáns nemzeti jellege és sokszínűsége. Ez olyan alaptalan beállítás, amely azt célozza, hogy egyrészt Csurkával minél többen hagyják el a Magyar Demokrata Fórumot, másrészt, hogy az MDF a közvélemény szemében egy színtelen-szagtalan pártként jelenjen meg, amely nem tarthat igényt annak a szavazótáborak a támogatására, akiket Csurka új mozgalma megnyerni óhajt magának.
Elekék helyzete különben is sajnálatos. Meggondolatlan egyéni akcióik kövekeztében, hálátlan szerepvállalásaikért sokszor igazságtalanul is érte őket a harag és meg nem értés, dehát tudniuk kellene: a politikai meggyőződés a politikai küzdőtéren csakis bizonyos taktikai érettséggel érvényesíthető. Ezért nekik maguknak kellene levonniuk bizonyos konzekvenciákat.
– Elnök úr, mikorra várhatjuk a Magyar Demokrata Fórumon belüli viták lezárását és az egység helyreállítását?
– Legkésőbb a nyári szünet megkezdéséig a Magyar Demokrata Fórum egységét helyre kell állítani. Ősszel kezdődik a választás előtti utolsó időszak, amikor folyamatosan szükség lesz a stabilitás megőrzésére és annak biztosítására, hogy a kormány a legutolsó pillanatig ugyanolyan határozottsággal irányítsa az átalakítást és biztosítsa az ország működőképességét, mint ha a ciklus elején lenne. A másik szempont, ami szükségessé teszi, hogy a nyári szünet előtt az egység helyreálljon, az az, hogy a választópolgárok előtt egyértelművé kell tenni a Magyar Demokrata Fóum arculatát, és ezt nem lehet az utolsó pillanatra hagyni. Tudniuk kell az embereknek, hogy kire szavaznak, amikor a Magyar Demokrata Fórumot választják, és egy vitatkozó, nem egységes pártra az emberek nem bízhatják az országot.
– Várható-e, hogy a képviselőcsoport mai ülésén megtörténik az egység helyreállítása?
– Az MDF egységének helyreállítása valamennyi vezető testület közös feladata, amiben megvan mindenkinek a saját felelőssége. A Magyar Demokrata Fórum VI. Országos Gyűlése döntéseivel megkísérelte úgy lezárni a vitát, és helyreállítani az egységet, hogy minden jelentős személyiség az MDF kötelékein belül maradjon. Ehhez azonban természetesen szükség van az érintettek ilyen akaratára is. Ha Csurka István és néhány követője nem képes a Magyar Demokrat Fórum Országos Gyűlése által elhatározott és az eredeti programmal összhangban álló politikát folytatni és ennek során az MDF többi vezetőjével, illetve vezetőtestületeivel együttműködni, és továbbra is markánsan ellentétes politikát kíván megjelentetni, ezt az MDF vezető testületei kénytelenek lesznek tudomásul venni. A vita végleges lezárása és az egység helyreállítása nem a képviselőcsoport, hanem az Országos Választmány feladata, amely a jövő hét végén tart kétnapos ülést. A képviselőcsoport viseli viszont a felelősséget a kormány és ezen belül az ország stabilizálásáért, azért, hogy az MDF programja kormányzati pozícióban a lehető legteljesebb mértékben megvalósuljon. Olyan döntések állnak az országgyűlés előtt, amelyeket az ország működőképességének a fenntartásához és a gazdasági felemelkedés beindításához feltétlenül meg kell hoznunk és amelyhez a kormánytöbbséget biztosítanunk kell. Ezért nem késlekedhetünk annak eldöntésével, hogy vállaljuk-e továbbra is a kormányzati felelősséget, biztosítjuk-e, hogy a kormány biztonságosan irányítsa az országot az 1994-es választásokig, vagy pedig tehetetlen szemlélői leszünk annak a folyamatnak, amelynek során felmorzsolódik a kormánytöbbség. Ez utóbbi esetben vállalnunk kellene a történelmi felelősséget azért, hogy a nemzeti és keresztény értékek jegyében szerveződött politikai erők kudarcot vallanak, és anélkül adják vissza a negyven év utáni első szabad választásokon elnyert megbízatásukat, hogy mindent megtettek volna annak teljesítéséért. A képviselőknek egyenként végig kell gondolniuk saját felelősségüket és dönteniük kell abban a kérdésben, hogy továbbra is az MDF VI. Országos Gyűlése által meghatározott elvek mentén kívánnak-e politizálni és vállalják-e a kormánnyal való együttműködést. Akik e kettős követelményt vállalni nem tudják, önmagukat zárják ki a Magyar Demokrata Fórum képviselőcsoportjának kötelékéből.
