Amikor e könyv megírásához készülődve gyűjteni kezdtem az anyagokat, olvasgattam Antall Józseffel kapcsolatos korábbi írásaimat, végignéztem a vele készült archív videókat, azon vettem észre magam, hogy esténként, elalvás előtt Nagy László versének utolsó sorai zakatolnak a fejemben. Azok, ahol a kérdések után nem kérdőjelet, hanem felkiáltójelet tett a költő: „Létem ha végleg lemerült,/ki rettenti a keselyűt!/S ki viszi át fogában tartva/a Szerelmet a túlsó partra!”
Egy idő után rádöbbentem, hogy ez nem véletlen. Hiszen ő átvitte. Átvitte az országot a túlsó partra. Mielőtt még léte végleg lemerült volna. Ám a keselyűk továbbra is itt köröznek felettünk. S ő már nem rettentheti őket. De Ady Kompországa horgonyt vetett a túlsó parton. Hiszem, hogy nincs többé visszaút. És mások mellett ezt elsősorban neki köszönhetjük.
Elfogult lennék? Bizonyára. Mint mindenki, aki közelről ismerhette őt. De külföldi kortársai, a legnagyobbak is egyenrangú félként tekintettek rá, s ma már egykori ellenfelei is elismerik érdemeit. A hozzá közelállók azonban sokkal többet megtudhattak róla. Ezt szeretném megosztani mindenkivel. Mert most, amikor már hosszabb ideje lesújtó az emberek véleménye a közélet szereplőiről, vigasztaló tudni, hogy születtek itt emberek, akik sziklaszilárd jellemmel és megingathatatlan elkötelezettséggel a hazát akarták szolgálni, ha pedig a Sors teret nyitott nekik, akkor ezt meg is tették, kiemelkedve nemzedéktársaik közül, és megkerülhetetlen példát mutatva utódaiknak. Antall József ilyen ember volt.
A forradalom leverése után néhány hónappal, 1957 elején találkozott Pándi (Kardos) Pállal, a később Kossuth-díjjal is megjutalmazott irodalomtörténésszel. Amikor Pándi meglátta Antallt, meglepődve kiáltott fel: – Mi az Antall, te nem disszidáltál? Mire a válasz: – Kardos úr, ön elfelejti, hogy Magyarország nekem a hazám, és nem a működési területem. Huszonöt éves volt ekkor. És ötvenhét, amikor a Kerekasztal tárgyalások meghatározó egyéniségeként, majd miniszterelnökként szolgálhatta hazáját, alakíthatta a magyar történelmet.
Elég jól ismerem az akkor színre lépő politikusi nemzedéket. Sok kiváló ember volt közöttük. De Antall volt az egyetlen, akinek kellő tapasztalata, tudása volt e történelmi feladat véghezviteléhez, ugyanakkor életútjának nem volt olyan szakasza, sőt egyetlen olyan momentuma sem, ami miatt szégyenkeznie vagy magyarázkodnia kellett volna.
Antall József határozott elgondolásokkal érkezett a politikába, világos és egyértelmű elképzelései voltak az ország és a nemzet jövőjének kívánatos irányát illetően. Békés rendszerváltozást akart, nem pedig felfordulást. Parlamentáris demokráciát, az alkotmányos keretekre és a stabil pártstruktúrára vonatkozó, részletekbe menő elképzelésekkel. Demokratikus jogállamot. Kulturálisan, szellemileg és gazdaságilag a Nyugathoz kapcsolódó, az atlanti gondolat jegyében egyesülő Európához csatlakozó szuverén Magyarországot. E stratégiai célok megvalósítása érdekében taktikai kompromisszumokat kötött. Döntései meghozatalánál személyes szempontok nem játszottak szerepet.
A kizárólagos hatalom ellen fellépő ellenzékiként, és a demokratikus választások után hatalomra kerülő miniszterelnökként egyaránt a megegyezést kereste. Nem mintha naiv lett volna, pontosan tudta kikkel van körülvéve. S ha kellett, keményen harcba szállt ellenfeleivel. De nem kereste a háborúskodást, mert tudta, hogy a népnek békére, nyugalomra van szüksége. S mert ilyen volt a természete. Ellenfeleit legyőzni, és nem megsemmisíteni akarta. A demokrácia nélkülözhetetlen elemének tartotta az erős és kormányzásra alkalmas ellenzéket.
Szabad György szerint: „Soha nem kívánt fényleni, de mindig akart és tudott világítani.” A Wall Street Journal írta nekrológjában: Ő volt a keleteurópai átalakulás meg nem énekelt hőse. Valóban, keleteurópai társai, a lengyel Walesa és a cseh Václav Havel a kommunizmus elleni harcban világszerte ismert nevekké váltak, és méltán váltak azzá. A rendszerváltoztatás, a demokratikus átalakulás, az új rendszer felépítésének hőse viszont Antall József volt.
A korabeli politikusok világszerte megbecsülték őt és rajta keresztül az országot, az idősebb Bush elnöktől Kohl kancellárig, Margaret Thatchertől Mitterandig és Chiracig, Wałęsától Jelcin elnökig – e könyv második részét neves külföldi kortársainak írásaiból, előadásaiból és egyéb megnyilatkozásaiból állítottuk össze.
Könyvemet elsősorban a fiataloknak szánom, akik tudva vagy öntudatlanul keresik példaképeiket. És tanáraiknak, akik felmutathatják nekik ezeket a példaképeket. Szeretném, ha azok is elolvasnák, akiknek a miniszterelnök haláláról az jut az eszükbe, hogy a televízió megszakította a Kacsamesék című amerikai rajzfilmsorozat vetítését és Dagobert bácsit aznap már hiába várták vissza a képernyőre.
Abban is reménykedem, hogy azok sem dobják félre a könyvemet, ha a kezükbe kerül, akik – okkal vagy ok nélkül – a rendszerváltozás veszteseinek érzik magukat. Meggyőződésem, hogy az a nem egészen négy esztendő, ami Antall Józsefnek jutott, a magyar történelem kiemelkedő időszaka. De tudom, az emberek többsége ezt nem így élte meg. A szabadság visszaszerzése a viszonylagos biztonság elvesztésével járt. S akik örültek a változásoknak, azok is többnyire csalódtak. Tanúsíthatom: amit ember megtehetett, azt Antall József megtette, hogy ez a csalódás ne következzék be, de csodákra ő sem volt képes. A rendszerváltoztató miniszterelnök – ahogy kormányára vonatkoztatva egy beszédében megfogalmazta – „tudta, hogy mit kellene tenni, s tette azt, amit lehet”
Aki elolvassa ezt a könyvet, a nyilvánosság előtt zajló és a kulisszák mögötti történeteket, bizalmas beszélgetéseket, legközelebbi munkatársa naplója segítségével végigköveti, hogyan küzdött a miniszterelnök a halálos betegséggel, megismeri Antall József magánleveleit, amelyeket kezelőorvosai védelmében vetett papírra vagy amelyben a köztársasági elnöknek próbált meg békejobbot nyújtani, megnézi az archív videókat – a lábjegyzetben megjelölt honlapcímek vagy a QR-kódok révén –, különösen azokat, amelyek Antall József zárt körben elhangzott beszédeiből készültek, sok mindent megtudhat arról, hogy mi történt a magyar politikában 1989 és 1993 között, és arról is, hogy milyen ember volt a rendszerváltoztató miniszterelnök valójában.
Antall József fegyelmezett és szemérmes ember volt. A nagyvilág előtt talán ezért is maradt rejtve kiváló humora, közvetlen, barátságos személyisége. No meg azért, mert határozott és kissé maradi felfogása volt arról, hogyan kell viselkednie egy magára valamit adó politikusnak, s e meggyőződésétől senki sem tudta eltántorítani. Mint senki, ő sem volt hibátlan. Talán mindennél jobban szerette volna, ha kormányfőként nemcsak tisztelik, de szeretik is az emberek, ám férfiatlannak tartotta, ha a külvilág felé bármilyen jelét adta volna ennek. Élete vége felé megköszönte a magyar népnek, hogy elviselte a rendszerváltozással együtt járó nehézségeket. Ravatalánál a metsző, hideg szélben órákig sorban álló tömeg és temetését a televízióban végigkísérő milliók bizonyíthatják, hogy akkor, egy pillanatra közel került az emberekhez. De gyorsan elmúlt ez a pillanat is. Talán most, amikor bő két esztendőn keresztül a szabad, független, demokratikus Magyarország három évtizeddel ezelőtti megszületésére emlékezünk, talán most olvadni kezd végre a jég, és az immár történelmi eseménysor főszereplőjét a szívébe zárhatja a magyar nép.
