Tíz év múlt el azóta, hogy halálos ágyadnál tőled elbúcsúztam. Igyekszem eleget tenni annak, amit akkor megfogadtam, de érzem, egyre fogy az erőm. Sok minden történt azóta, hogy nem vagy közöttünk. Más már ez a világ, és nagyon más, mint az volt, amiben hittünk, amikor 1989-ben ebbe az egészbe, együtt belefogtunk. De a nemzet él, és a demokrácia működik. Ha nem is pontosan úgy, ahogy mi elgondoltuk. Nem tudom, hogy a rendszerváltó nemzedékből kinek a nevét őrzi meg a nemzeti emlékezet, és kiét nem. A Te nevedet biztosan.
Tíz év múlt el azóta, hogy halálos ágyadnál tőled elbúcsúztam. Igyekszem eleget tenni annak, amit akkor megfogadtam, de érzem, egyre fogy az erőm. Sok minden történt azóta, hogy nem vagy közöttünk. Más már ez a világ, és nagyon más, mint az volt, amiben hittünk, amikor 1989-ben ebbe az egészbe, együtt belefogtunk. De a nemzet él, és a demokrácia működik. Ha nem is pontosan úgy, ahogy mi elgondoltuk. Nem tudom, hogy a rendszerváltó nemzedékből kinek a nevét őrzi meg a nemzeti emlékezet, és kiét nem. A Te nevedet biztosan.
1989–1998. Kilenc sűrű – az életemet meghatározó – év, amikor a közeledben tudhattam magam. Ezért mindaz, amit leírtam, nemcsak rólad – kicsit rólam is szól. E szűk évtizednek, a rendszerváltoztatás első évtizedének számomra Te vagy a hőse. Méltó és igazságos, hogy ez az írás a Te gondolataiddal fejeződjék be.
„Fiatalon, 1944-ben, amikor különösen nehéz helyzetben voltam, mormogtam magamban Babits Fiatal katona című versét. »Még élni sem érte az életet.« És volt bennem egy nagy sajnálat. Kisebbrendűségi érzés, és valami önbizalom furcsa módon keveredett.
És úgy éreztem, hogy jó lenne legalább addig élni, amíg magamat megmutathatom. Hogy legyen egy egyéni sírfelíratom. Valami, ami az életemen túl, karc marad a halhatatlanságnak azon a szikláján. Hogy itt voltam én is, ekkor és ekkor. És hogy kapjak valahonnét, transzcendentális úton vagy a visszamaradóktól valami bizonyítványt, hogy jól végezted a dolgodat.
És akkor jön az ismeretlenkatona-szindróma. Egy olyan tünetegyüttes, amelyik megkérdőjelezi az egészet. Nem, te oda fogsz kerülni, amit láttál. A vizesárokba, a meszesgödörbe, és nem marad más utánad, csak édesanyádnak vagy a hozzád közel állóknak a fájdalma. Ez nagyon nehéz, bénító érzés. Én tényleg voltam nehéz helyzetekben. Láttam, a költő szavával, a hóhér homlokát közelről. De igazán az volt a nehéz, amikor egy olyan Goya-kép árnyékos embercsoportjában láttam magamat, mint akik már elhullottak vagy el fognak hullani. És nem marad utánuk semmi.
Talán ez adott erőt. Az önkifejtés vágya, valami olyan remény, hogy a római történelem nagy figuráihoz közelítve, valami nemes tettel vagy tettekkel eljegyzetten jutok el a végpontig. Tehát küzdelem az ellen, hogy csak áldozat legyek.”
