(168 óra 2009. 04. 02.)
– Tölgyessy Péter szokta mondani a rendszerváltásról: döbbenetes, milyen csekély tömegereje volt. Gyakorlatilag mindenki részt vehetett benne, aki némi szabadidővel és politikai ambícióval rendelkezett, vagy "jelölte önmagát”. A Németh-kormány népszerűsége csúcsán, miközben távozni készültek az oroszok.
– Ha tényleg így volt, jól titkolták. Csak 1991 nyarán mentek ki. S közben folyamatosan fenyegették Antallt, hogy nem akarnak kivonulni. A Németh-kormány népszerűségéről pedig annyit, hogy '89 március 15-én, a központi ünnepségen jó ha néhány ezren voltak, míg az ellenzék százezres tömeget vonultatott fel.
– A Független Jogász Fórumról is csak akkor hallottunk először. Törvényszerű volt benne a részvétele, vagy spontán?
– 1988-ban már megindult a mozgolódás. A fórum a politikai belépőm volt ’88 novemberében. Ennek előzményeként részt vettem a Jurta Színház első, félhivatalos rendezvényein. Meglepett, hogy a jogásztársadalom mennyire passzív.
– Pedig a jogi aktivitás a magyar politikában hagyomány.
– A békés rendszerváltozás nem kis részben jogászi munka is, amit nem bízhattunk a hatalom jogászaira. Bármennyire tisztelem is – mondjuk – a szociológusokat, ehhez mi kellettünk.
– Hét fővel alakultak meg. Ez nem hatalmas tömeg...
– Heten voltunk a kezdeményezők, ám a felhívást már 135-en fogadták el, s első rendezvényünkön a Jurtában már csaknem kétszázan vettek részt. De hagyjuk. A www.fjf.hu honlapunkon közzétettük az összes akkori dokumentumot.
– Ugorjunk egyet: miért épp ön lett az MDF-frakció vezetője? Választották, vagy ez is „le volt vajazva”?
– Eredetileg Antall volt az első frakcióvezető. Amikor aztán miniszterelnök lett, új személyt kellett jelölni. Antall csak annyit mondott: jogász kell, olyasvalaki, aki jóban van az ellenzékkel is. Lehet, hogy Szabad javasolt.
– Lehet. Akkorra már elragadta a nagypolitika.
– Még csak képviselő sem akartam lenni, én lezártam ezt a korszakot. Az FJF kiszállt azzal, hogy választás lesz, demokratikus parlament, ahol a pártoké a főszerep.
– Érdekes. Pedig már '88 szeptembere óta MDF-tag volt…
– Csakugyan beléptem, de két hónap múltán megalakítottuk a jogászfórumot. Emiatt nem folytam bele a párt munkájába. Meglepett, amikor Szabad György Antall-lal egyetértésben felkért: vállaljak befutó helyet. Szabad azt mondta: „Mit akarsz ezzel a jogászfórumüggyel? Évente egyszer kiadtok egy nyilatkozatot?”
– Tudta egyáltalán, mi az a frakcióvezető?
– Fogalmam sem volt. A leghálátlanabb funkció. Olyan, mint egy férfiember szerepe az anya és a feleség között. Egyszerre kell képviselnie a frakció és a miniszterelnök nemritkán ellentétes álláspontját.
– Úgy sejtem, ön az utóbbihoz állt közelebb. De haladjunk sorban. Miként emlékszik a nevezetes Kónya-Pető-vitára? Korrekt ügy volt, ami a „rászervezést” illeti?
– Ugyan. Mindkét fél „rászervezett” kissé. Én az igazságtétel mellett álltam ki, Pető ellene. Nehezebb is volt híveket toboroznia. Egyébként Kéri László az esetet tananyaggá tette, és a mai kor diákjai szerint is színvonalas, személyeskedés nélküli vita zajlott. Sokan ma már nem is értik, mi vele a baj.
– Én értem. Ráadásul élőben adta a tévé. Ezúttal először.
– Szerintem boldog az az ország, ahol úgy zajlik le a rendszerváltás, hogy a legnagyobb botrány egy esti tévévita, amelyben móresre lehet tanítani a „nyakkendős politikusokat” is.
– Egy alkalommal azt mondták: ön a parlament legdörzsöltebb debattere. Ehhez képest korán abbahagyta.
– A választó döntött úgy: menjek vissza ügyvédnek. Az MDNP nem került be a parlamentbe. Ezzel kész.
– Amikor először hallottam a nyilvánosság előtt, azt mondtuk: na, itt az SZDSZ jövendő politikusa. Meg is döbbentem, amikor Antall környezetében láttam viszont.
– Igen? Tán a szakállam meg a szemüvegem miatt.
– A mai világ „nagypolitikája” tisztább eszközökkel zajlik?
– Több volt bennünk a tűz, a hit. És kevesebb a szavazatszerzés mindent felülmúló vágya.
– Hm. Persze akkor is előfordult, hogy egy-egy vezető megjelent a tévé vezérlőpultjánál, vezényelni. Mondjuk a taxisblokád idején.
– Behívtak interjúra, ez tény.
– A műsorba is beleszólt?
– Csapnivaló szerkesztő lettem volna.
– Számoljunk tehát le a legendával?
– A taxisblokád alatt tanácskoztunk a frakcióban, Csengey Dénessel sajtótájékoztatót tartottunk, Göncz Árpádnál kezdeményeztem, hívja össze a frakcióvezetőket, és a kórházban meglátogattam a miniszterelnököt is. És valóban, interjúztam a királyi tévében.
– Szegény Horváth Balázs mondta (ha jól emlékszem) a vereség után: mindenki lépjen egy sorral hátrébb. Kire gondolt?
— Vereség után mindig nagy a düh. „Elkoptunk”, ahogy mondani szokás.
– Milyen volt a viszonya Antall Józseffel? Már akkor történelmi figurának látta?
– Kezdetben akadtak vitáink, de az értékrendünk azonos volt. Amikor közvetlen munkatársa lettem, emberileg is közel kerültünk egymáshoz. Azt persze nem láttam előre, hogy ő lesz majd a szabad Magyarország első miniszterelnöke. A kerekasztal-tárgyalásokon pedig már mély benyomást tett rám. Látszott: nem akárki.
– Szerintem ön imádott politizálni.
– Valóban szerettem ezt a szakmát. De az akkorit, nem a mait.
– Már nincs visszaút. Különösen így, hogy a Fidesz ki nem állhatja.
– Ez nem érzelmi kérdés, hanem politikai. A személyes kapcsolatunk mindig is jó volt.
– Lezsákot viszont kimenekítették.
– És úgy gondolja, kedvelik is? Ez is politika.
– Felismerik az utcán néha?
– Elég gyakran. Főleg a rendőr, ha rosszul kanyarodom, vagy gyorsabban hajtok.
– Az úgynevezett „médiaháború” a magyar rendszerváltás legellenszenvesebb vonása volt. Elnököt cseréltek, ismert rádiósokat kirúgtak.
– Márpedig éppen Antall mondta: Amerikában az átlagújságíró liberális, mégis nyernek a republikánusok is. Az újságírók zöme – ez tény – nem az MDF-nek drukkolt.
– Ki volt Kónya Imre? Több egy generálpolitikusnál, más, mint egy szabványos frakcióvezető? Sajátos szerep lehetett.
– Tudja, belügyminiszter, frakcióvezető, képviselő akad bőségesen. A sors ajándékának tekintem, hogy a Független Jogász Fórum vezetőjeként kezdeményezhettem s három hónapig vezethettem a kerekasztal üléseit.
– 1994-ben, a méretes vereség után depressziósnak láttam. Érezte, hogy ezzel vége.
– Ön tudja. Mára látom, hogy mindez törvényszerű is volt. Minden jelentős kelet-európai rendszerváltó nagypárt elbukott, végleg el is tűnt már.
– Ma boldogabb?
– Nyugodtabb vagyok. Szeretem a családomat, és ők is engem. Vannak barátaim, újra sikeres ügyvéd lettem. De maga mondta az előbb: valóban, imádtam politizálni. Ez megszűnt.
– Nem tudom, ma is szeretné-e. Ez már egy más világ.
– Persze. Nem „a” politika, hanem „az” a politika hiányzik. Az a világ is vad volt, mégis érezhettük: küzdelmünk nemesebb. Lehet, hogy ez már idejétmúlt, hiszen a politika is „szakma” lett, meg kell belőle élni. De azért az sem normális, ha a politikus csak önnön érdekére gondol.
– Manapság jobboldali tévék gyakran szerepeltetik a korszak alakjait, Lezsáktól Bíróig, hogy előadják a saját verziójukat. Ön kimarad ebből a „szórásból”. Már nem akar részt venni ebben?
– Az Antall lejáratását szolgáló magazinok készítői tudják: velem nem sokra mennek. De készült rólam is portré az egyik tévében. Korrekt műsornak számított.
– Az emlékezés veszélyes műfaj.
– Miért?
– Az ember hajlamos átírni, transzformálni a múltját.
– Pedig épp most tervezem, hogy megírom az emlékeimet.
– És az utóbbi órában, úgy érzi, pontosan emlékezett?
– Pontos csak az lehet, ami részletes és sokoldalú. Ez a műfaj erre kevéssé alkalmas. Maradjunk annyiban: őszintén válaszoltam.
