Pesti Hírlap, 1993. 01. 20.
Beszélgetésünk elején megkérdeztem a frakcióelnöktől, hogy mit szól Haraszti Miklós Beszélő-beli interjújához. Kónya Imre halvány mosollyal megjegyezte, hogy őt mélységesen nem érdekli Haraszti személye, az illető urat az SZDSZ-nek kell legyőzni, maradjon ő csak pártjának nagy gondja. A Beszélő kérdésére – „Megnehezíti az ügyet, hogy az eredeti kinevezési törvény most már nem elfogadható az ellenzék számára, legalábbis úgy nem, ahogyan azt a kormány értelmezi...” – tehát erre a mondatra Kónya rám néz: „Itt nem arról van szó, hogy a kormány miként értelmez valamit, hanem arról kell szót érteni, hogy egy törvénynek a jelentését az alkotmányos jogrend teljes jelentésrendszerében kell megérteni.” A továbbiakban hallgassuk Kónya Imrét, kérdéseim feltüntetése nélkül.
BALASKÓ JENŐ
KÓNYA IMRE, AZ MDF FRAKCIÓELNÖKÉNEK GONDOLATAI
A jog nem egy fekete-fehér kategória, mint a matematika, ez kétségtelen. Bár a matematikának is vannak olyan általános törvényszerűségei, amelyek keretén belül kell az egyes törvényszerűségeket érvényesíteni. Ugyanígy az egyes törvény is az egész alkotmányos jogrenden belül értelmezendő, aminek következtében már csakis egyféleképpen értelmezendő. Többek között az értelmezési viták lezárására való az Alkotmánybíróság, aminek döntése után hiába más a véleménye X-nek és Y-nak. Ha az AB valamiről kimondta, hogy az alkotmányos jogok hogyan értelmezhetők, akkor csakis ennek a döntésnek összefüggéseiben lehet az illető törvényt értelmezni. A kinevezési törvény a köztársasági elnöknek biztosítja a médiaelnökök és alelnökök kinevezési és felmentési jogát – és ezt a jogkört már sokadszor és kimerítően értelmezte az AB. Tehát itt nem a kormány értelmezéséről van szó, amint azt az ellenzék rendületlenül félrehirdeti és agyonhamisítja, hanem az AB alkotmányértelmezéséről, aminek alapján a kinevezési törvényt immár kötelezően alkalmazni kell. Tehát csúnya csúsztatás, hogy a kormány így vagy úgy értelmezi az 1990. évi LVII-es törvényt; amit ráadásul ellenszavazat nélkül fogadott el az országgyűlés, mindössze három tartózkodással – mert a kormány értelmezése a korrekt értelmezés, hiszen a vitát az AB eldöntötte, mégpedig három önálló ítéletben.
És mégis... hol a baj? Ott, hogy a törvényt be kellene tartani, amihez viszont már nem fűlik a foga az SZDSZ-nek, annyira, hogy a köztársasági elnöknek is ezt tanácsolja, ugyancsak törvénytelenül.
Az első AB-döntés a kinevezési jogkörről az alapértelmezés volt, 1991-ben. Második értelmezés az ésszerű határidő megállapítása volt, 1992. január végén; harmadszor pedig a felmentésekkel kapcsolatban döntött az AB. Nincs olyan törvény, amelyik ilyen stabilan állna. Ami eddig is érthető volt: a miniszterelnök javaslatára, a kulturális bizottság meghallgatása után a köztársasági elnök kinevezi az illető személyt... Nos, itt merült fel, miként kell értelmezni a köztársasági elnök kinevezési jogkörét. Hogyan és mi módon mérlegelhet az elnök. Ezt a jogkört, mely az alapkérdés ebben a törvényben, az Alkotmánnyal összhangban értelmezte az AB, hiszen ez a dolga, mert az AB nem törvényeket értelmez, hanem az Alkotmányt értelmezi.
Tehát: a miniszterelnök javasol, a köztársasági elnök kinevez, és a miniszterelnök ellenjegyez. Ez a lényeg. Mindenkor a felelősséget vállaló javasol, a felelősség nélküli kinevez, és ezt ellenjegyzi az ajánló, jelezve, hogy a felelősség így visszatért hozzá, a kiindulóponthoz, miközben megjárta a közjogi méltóság útját is. Tehát: a döntés helyességéért az ellenjegyző felel, hiszen minden politikai felelősség őt terheli. A magyar alkotmányban a köztársasági elnököt semmiféle felelősség nem terheli.
Ezeket a kérdéseket ragozta keresztül-kasul az AB. Ezek után már valóban nem illik azt hangoztatni, hogy a kormány értelmezése miatt nem felel meg a törvény az ellenzéknek.
Egy dolgot lehet mondani: amit ők – az SZDSZ – eredetileg képzeltek erről a kinevezési törvényről, az nem úgy van. Tévedtek. Ez lehetséges, de erről nem mi tehetünk. Mert amikor mi megszavaztuk ezt a törvényt, mi jól fogtuk fel.
Megszervezni a fontos intézmények működőképességét. A TV és a Rádió akkor jó, ha pártatlanul tájékoztat és színvonalasan szórakoztat. Bármi rosszul működik az országban, azt a választók a kormány rovására írják, jelen esetben az ellenzék mesterkedéseit is, amit a Magyar Rádió és Televízió intézményeiben – állami intézményekben! – műveltek, maradandóan bizonyítva a demokráciához és a rendszerváltozáshoz való, enyhén szólva, túl könnyed viszonyukat.
A történet még az MDF– SZDSZ-paktum idején kezdődött: Tölgyessy azt javasolta, hogy a parlament válassza meg a jelölteket 2/3-os többséggel. Rögtön elfogadhatatlan lett számunkra ez a kedvesség, több okból is. Egyrészt: lehetetlen, hogy egy médiaelnököt ilyen szintre emeljünk, amikor a köztársasági elnököt a parlament – végső soron – egyszerű szótöbbséggel is megválaszthatja.
Másik ellenvetésünk: nem lehet állami szervezet működőképességéért felelősséget nem vállalni. Hogy a TV jól működjön, az nemcsak azért állami felelősség, mert állami pénzekből tartják fenn, hanem az állampolgárok – nem kis részben – annak alapján is ítéletet fognak mondani a négy évre kormányzati hatalomba emelt politikai erőkről, hogyan tudták megértetni az emberekkel, hogy mit, miért csinálnak.
Ha nem tudják az emberek, hogy milyen jogaik és kötelességeik vannak – mint ahogy nem tudják –, akkor ez a rosszul informáltság a törvények hatásfokán is meglátszik. Évi 100 törvényt hozunk, az idén 86-ot hoztunk, ami egy jogvégzett ember figyelmét is erősen próbára teszi. Ki gondol az egyszerű állampolgárra, aki reggeltől estig dolgozik, és nem is tudhatja, mi történik a sorsfordító közéletben?
Pedig a rendszert megváltoztatni, a társadalmat átinformálni, a romba döntött országot felépíteni az Országgyűlés, a kormány egyedül nem képes. Törvényekkel csak a változás kereteit tudjuk megteremteni, de a kereteket tartalommal az egyes embereknek kell kitölteniük. De hogyan tegyék, ha nem ismerik új jogaikat, kötelezettségeiket, lehetőségeiket.
Nyilvánvaló tehát, hogy a rendszerváltozásért felelős kormány a Rádió és a TV működéséért is felelős. Ezért sem engedheti ki a kezéből a miniszterelnök az elnökök kinevezésére vonatkozó érdemi döntés jogát. A köztársasági elnök kinevezési joga nem biztosít érdemi beleszólást a kinevezett kiválasztásába, csupán szentesíti a miniszterelnök választását és ezzel olyan szintre emeli a médiaelnököt, amely szint garanciát jelent arra, hogy az képes lesz visszautasítani minden befolyásolási kísérletet. Az SZDSZ viszont nem tud szabadulni attól, amit ők a paktum megkötésekor képzeltek – Kis János, Tölgyessy Péter, Pető Iván –, hogy ez a jogállás valami örökös egyeztetést jelent az SZDSZ és a kormánykoalíció között, a miniszterelnök és a köztársasági elnök között, illetve ezek személyén keresztül. Naiv elképzelés volt és alkotmányellenes, és amilyen vidékinek néztek minket, azóta gyönyörködhetnek: milyen szép is e táj!
És még ők nevetnek a népmeséken. Úgy értelmezték a kinevezési jogot, hogy az egy kvázi kettős kinevezési jog, ami egyfajta konszenzuskényszert honosítana meg. Furcsa értelmezése ez a demokráciának. Közösen gyakorolnák a hatalmat, minden felelősség nélkül, amíg tönkre nem szabotálnák az ország kormányát.
Mi viszont jól tudtuk, hogy ők milyen vacsorára hívtak meg bennünket. Tudtuk, mindez nem így van. Mert a kinevezési jognak alkotmányos értelmezése egyértelmű volt az AB-döntés nélkül is. Ha igaz, hogy ők másképpen fogták fel a törvényt, és ezért szavazták meg, akkor csak azt tudom mondani: uraim, nagyon sajnálom! Tessék az Alkotmányt normálisan értelmezni. Félre ne értsük: nem arról van szó, hogy mi becsaptuk volna őket. Egyszerűen: nem tanulták meg jól az alkotmányjogot. Ezt azért nem vártam volna tőlük.
Persze, ha normális a politikai légkör, akkor egyfajta méltóságos magánkonszenzust nem zár ki a törvény a miniszterelnök és a köztársasági elnök között, de ezt jogilag nem lehet kötelezővé tenni. Tehát ezen változtatni valóban őrültség volna, hiszen a rendkívül sikamlós talajon járó média ügyben ez a törvény az egyetlen biztos pont. A törvényt nem megváltoztatni, hanem betartani kell.
A köztársasági elnök azzal, hogy sorozatosan megtagadta a felmentésre és kinevezésre irányuló miniszterelnöki javaslatokat, szembehelyezkedett az alkotmányos helyzettel, az AB által egyértelműen értelmezett törvénnyel, és alaposan veszélyeztette a TV és a Rádió működőképességét. Az államszervezetben működési zavart idézett elő, mert nem engedte, hogy a felelős kormányfő akarata érvényesüljön. Ezzel olyan politikai krízist váltott ki, ami csökkentette az alkotmányos intézményekbe vetett bizalmat.
Egy új demokráciában, ahol a törvényesség nem igazán megszokott dolog, ugyanígy az alkotmányos intézményrendszer sem: mindebből arra gondolhatnak az emberek, hogy ez az új rendszer nem működik.
A szerkesztő itt közbeálmodik: Bezzeg a diktatúra milyen jól működött. Kiadták az utasítást, és ment minden a maga útján, legalábbis úgy, mint egy Trabant. Lám, ez a mostani meg nem akar menni, hiába Opel. Hiszen a miniszterelnök a törvény alapján nem tud leváltani még egy Rádió- és TV-elnököt se, pedig mindenki tudja, hogy a két intézményt szinte teljesen szétzilálták.
Politikai dilettantizmus, amit megengedtek maguknak azok, akik hajdani partnereink voltak a Kerekasztalnál. Felvetődik a kérdés: ki hatalmazta fel őket ekkora önbizalomra? Hiszen a vak is látja, hogy mindezzel a korábbi rendszer erőinek malmára hajtják a vizet. És politikai dilettantizmus az is, amikor a mi oldalunkról tesznek rá egy lapáttal. Mert maguk is elhiszik, hogy a demokratikus jogrend alkalmatlan a rendszerváltoztatásra. Az éhségsztrájkoló, a seprűs tüntetést szervező, a piaci árusokat és a vásárlókat a kötelességüket teljesítő rendőrök ellen felsorakoztató képviselő erősíti a demokratikus intézmények iránti bizalmatlanságot, veszélyezteti a politikai stabilitást: így – szándékával szöges ellentétben maga – nehezíti a határozott rendszerváltoztatást.
Az ellenzékből sokan mintha nem vették volna tudomásul, hogy elveszítették a választásokat, közülünk meg vannak, akik nem vették észre, hogy megnyertük. Akiben tovább élnek a régi beidegződések, az a demokráciában nehezen tud hasznosan politizálni. Az a feltételezés, hogy a hatalmon lévők eleve rosszak, de legalábbis gyanúsak, a szabadon választott ellenzéknek sem a legjobb kiindulópont, kormánypártinak pedig egyenesen skizofrén állapot. A negyven év bizony nem múlt el fölöttünk nyomtalanul. Nem lehetetlen, hogy a kommunista rendszernek valamilyen módon mégiscsak sikerült kialakítania a szocialista embertípust. Az új politikusok közül is sokan vannak, akik a régi sémákban gondolkodnak. A rendszerváltoztató kormánytól és kormánypárttól a kommunista párt „hatékonyságát" kérik számon. Úgy képzelik, hogy a szabadon választott parlamentnek felelős kormány feladata nem más, mint a párt döntéseinek szolgai végrehajtása. És mert korábban az volt a demokrácia csúcsa, ha szétválasztották a pártvezető és a miniszterelnök pozícióját, ezt most is célszerű és demokratikus megoldásnak érzik. Holott demokráciában a kormányfőnek csak akkor van ereje a kormányzó párt programjának megvalósítására, ha maga mögött tudja a párt egyértelmű támogatását. Ha a Magyar Demokrata Fórum Országos Gyűlésén Antall József nem kapna bizalmat, mint jó demokrata, azonnal lemondana a miniszterelnökségről. Ebben éppoly biztos vagyok, mint abban, hogy a küldöttek elsöprő többséggel fogják őt elnökké választani, bárki is lépne fel ellene. Mindenesetre, ha valaki az MDF elnökének megbuktatásán törné a fejét, az jó, ha szól Valencsik úrnak is, hogy az Alkotmánybíróság döntésétől függetlenül nyugodtan abbahagyhatja az aláírásgyűjtést, hiszen a parlament nem fog tudni más személyt miniszterelnöknek megválasztani, és akkor tényleg nincs más megoldás, mint a parlament feloszlatása.
A XX. század utolsó évtizedében, a magyar történelem e sajátságos szakaszában – amit békés átmenetnek szoktunk nevezni – ha valaki közéleti szerepre vállalkozik, annak hihetetlen önfegyelemre és türelemre van szüksége. Aki pedig magára veszi a kormányzás felelősségét, annak az önmérsékletben kiváltképp elöl kell járnia. Pusztulást hozó zátonyok közepette evickélünk egy háborgó tengeren. Ha iránytűnket elveszítjük, soha nem érünk a túlsó partra. Ha pedig a zátonyokra nem tekintünk, szilánkokra zúzzuk a hajót. Mi nem a hétköznapok unalmából az ismeretlen felé vágyó romantikától hajtva, hanem a biztosnak látott pusztulás elől menekülve hagytuk el a szárazföldet. És nem Fa Nándor magányos hősiességével, hanem tizenötmilliomod-magunkkal küzdünk most a hullámokkal.
