Fősodorban

Pesti Hírlap, 1993. 01. 21.

Beszélgetésünk elején megkérdeztem a frakcióelnöktől, hogy mit szól Haraszti Miklós Beszélő-beli interjújához. Kónya Imre halvány mosollyal megjegyezte, hogy őt mélységesen nem érdekli Haraszti személye, az illető urat az SZDSZ-nek kell legyőzni, maradjon ő csak pártjának nagy gondja. A Beszélő kérdésére – „Megnehezíti az ügyet, hogy az eredeti kinevezési törvény most már nem elfogadható az ellenzék számára, legalábbis úgy nem, ahogyan azt a kormány értelmezi...” – tehát erre a mondatra Kónya rám néz: „Itt nem arról van szó, hogy a kormány miként értelmez valamit, hanem arról kell szót érteni, hogy egy törvénynek a jelentését az alkotmányos jogrend teljes jelentésrendszerében kell megérteni.” A továbbiakban hallgassuk Kónya Imrét, kérdéseim feltüntetése nélkül.

BALASKÓ JENŐ

KÓNYA IMRE, AZ MDF FRAKCIÓELNÖKÉNEK GONDOLATAI

Az előző rendszer stabilitásának végső biztosítéka a megszálló hadsereg és a belső önkényuralmi intézményrendszer volt. E kedves biztosítékokat felváltotta a törvények és az Alkotmány uralma. Ha ez megsérül, akkor felüti fejét az elégedetlenség a demokráciával szemben, és a stabilitás veszélybe kerül. Ezért volt bűn letérni az alkotmányos útról.

Meg is jelent az engedetlenség, mégpedig leginkább a kormánypártok udvarán. És itt értsük meg a maga mélységében az ellenzék sajátos stratégiáját. Bár egy sereg ügy van, melyekben továbbra is hasonlóan gondolkodunk, mégis, ha a kormány ezen irányokba tett vagy tesz lépéseket, akkor politikai akaratunknak itt is keresztbe tesznek. Jó példa erre a médiatörvény tragikomikus sorsa. Két esztendőn keresztül folyt a vita a kulturális bizottságban; végül látszólag sikerült egyetértésre jutni a leglényegesebb kérdésekben, azután a szavazásnál az ellenzék sorra leszavazta ezeket a pontokat – tehette, mert kétharmados döntést igénylő részek voltak –, köztük saját javaslataikat is kivégezték, amelyeket pedig a bizottságban kemény küzdelem árán érvényesítettek.

Ellenállásuknak kétfajta célja van. Először is akadályozni a kormány munkáját, remélve, hogy az eredménytelenség következtében nem szavaznak majd ránk. Azután: olyan lehetetlen helyzeteket idézni elő, amelyből szabadulni igyekezvén, a kormány átlépni kényszerül a demokratikus és jogállami határokat. Olyan területre kényszeríteni, ami anarchiát okozhat, felborulhat a stabilitás. Tehát az egész demokratikus folyamatot így lehet duplán is megakasztani.

A további veszély: ha a kormány nem enged az ellenzék által szított kényszernek és nem lépi át a törvényes kereteket, akkor a kormányzópártok bázisának, a tagságnak az elégedetlensége nő, és olyan feszültségek keletkezhetnek a kormánypártokon belül, ami gyengíti a kormányt és erősíti az ellenzéket, így tovább hátráltatja a határozott rendszerváltoztatást, ami viszont az ellentéteket növeli a kormánypártokon belül. Így megy tovább ez az ördögi körforgás, mígnem a felsrófolt ellentétek – az ellenzék reménye szerint – szétfeszítik a kormányzópártokat, köztük is mindenekelőtt az MDF-et, végsősoron magát a kormányt.

Így lett ez megépítve, így lett ez kitalálva, a haza iránti teljes nyájassággal.

Ha igazságosak akarunk lenni, meg kell mondanunk, hogy az SZDSZ kemény magjának – amennyiben kormánybuktató szándékát érvényesíteni akarja – nem is volt a paktum megkötése után más lehetősége, mint a kormányzó pártok, mindenekelőtt azok legnagyobbikának szétzilálása. A parlamenten belül ugyanis a bizalmatlansági indítvány alkotmányos intézményének átalakítását követően nem kínálkozott esély a miniszterelnök buktatására, és ezt ők a megállapodás megkötésénél is jól tudták; nem véletlen, hogy ettől fáztak a legjobban. Tölgyessy Péter nem is mert igent mondani a konstruktív bizalmatlansági indítványra, hanem az aláírást közvetlenül megelőzően Pető Iván erősítése mellett Kis János bólintott rá végül a javaslatunkra. Ehhez a módosításhoz mindenképpen ragaszkodni kellett, hiszen a korábbi alkotmány szerint a minisztereket külön-külön is ki lehetett volna lőni bizalmatlansági indítvánnyal, és az SZDSZ-nek némi hajlama erre már korábban is megmutatkozott. Személy szerint büszkén vállalom a paktumban való részvételemet, és nagyon méltánytalannak tartom, amikor egyesek úgy kívánják beállítani, mintha a paktumból bármiféle olyan hátránya származott volna az MDF-nek, amit ki lehetett volna védeni.

A kétharmados törvények túlsúlya miatt a paktum alternatívája a nagykoalíció lett volna, tehát az SZDSZ-szel való egyszeri politikai megállapodás helyett egy folyamatos és állandó megállapodás-sorozat.

A lényeg az, hogy az SZDSZ nagyon jól tudta a paktum megkötésekor, hogy a parlamentben nem képes kormányt buktatni, ezért az egyedüli utat igyekezett vaskövetkezetességgel megépíteni; a kormányzat mögül lerobbantani a legerősebb kormányzó pártot, az MDF-et. E vágyának a fentebb vázolt módon igyekezett és igyekszik kedvében járni, nevezetesen: a kormány működését minden eszközzel lehetetlenné tenni, mely tehetetlenségében esetleg törvénytelen eszközökhöz nyúl, és akkor vége; ha pedig nem nyúl akkor saját tagsága lázad fel ellene, és akkor is vége.

• Emlékezetes dolgozatának megjelenése után Csurka István úgy nyilatkozott, hogy elérte célját, mert most az egész ország arról beszél, amiről ő akarta, hogy beszéljen. Ezzel szemben a valóság az, hogy Csurka István beszélt arról, amiről az ellenzék a választások óta akarja, hogy zengjen a dal. Óriási tévedésben van, aki azt hiszi, hogy a demokratikus kormányt azzal lehet határozottabb cselekvésre ösztönözni, ha belülről is támadjuk, kétségbe vonjuk eredményeit. A kormány csak akkor tudja határozottan végrehajtani a kormánypártok programját, ha ezek a pártok egyértelműen és egységesen mögötte állnak. Ezen túlmenően a kormány cselekvőképessége attól függ, hogy politikáját, illetve az általa hitelesen képviselt értékeket a társadalom mennyire támogatja.

Idézzük csak vissza azokat az augusztusi napokat! Milyen áhító sikert jelentett a Magyarok Világtalálkozója! A nemzeti összetartozás eszméjének sikere volt ez, amit a kormány értetlenség és gúnyolódás közepette is képvisel. Ráadásul az ellenzék óriási „luftot” rúgott, amikor arra játszott, hogy úgysem fog sikerülni egy méltóságteljes, egységet és erőt sugárzó világtalálkozó létrehozása, és távol maradt az eseményektől. És emlékezzünk augusztus 20-ra, a miniszterelnök beszédére Szent István szobra előtt! Azt hiszem, akkor sokakat megérintett a felismerés, hogy micsoda erőt sugároz a nemzeti gondolat. Komoly esély volt arra is, hogy néhány nap múlva, ha Antall József ismételten előterjeszt a rádió- és a televízióelnökök ügyében egy javaslatot, az már kedvező fogadtatásra találjon. Egy demokráciában ilyesmi ad erőt a kormánynak, nem pedig a meggondolatlan handabandázás, ökölrázás, fenyegetőzés. És semmiképpen nem az önmagunk ellen fordulás, a „lássuk, Uramisten, mire megyünk ketten” hozzáállás. Mindez kizárólag az ellenzék malmára hajtja a vizet. Látnivaló volt, hogy a szétesés határán álló szabaddemokraták miként sorakoztak fel Pető Iván mögött a kongresszusukon, holott a vidéki tagok nagy többsége számára korábban még elfogadhatatlannak látszott a „kemény mag” elnökjelöltje.

Csurka fellépése következtében azonban a legnagyobb ellenzéki párt előtt is felcsillant a lehetőség, hogy az MDF belső ellentéteivel, meggyengülésével esélyhez juthatnak. Korábban is előfordult már néhányszor, hogy Csurka egy-egy megnyilvánulása nyomán rázta meg magát az ellenzék és rendezte egyébként szétzilálódott sorait. Az ellenzék tehát nemcsak azért serkenti alkotmánysértésekre a köztársasági elnököt is, mert primer politikai céljait így óhajtja elérni, hanem azért is, hogy a kormányt is alkotmánysértésekre késztesse. Az SZDSZ szélsőségesei mindent megtesznek annak érdekében, hogy a kormányzó pártot is szélsőségekbe hajszolják, de tudni kell: hogy amit egy felelősség nélküli ellenzék megtehet, azt már nem teheti meg egy mindenért felelős kormányzat. Antall József ezt kiválóan tudja, és szilárd elhatározása, hogy törvényes eszközökkel kényszeríti rá az ellenzéket a törvények betartására. De ehhez múlhatatlanul szükséges az MDF szilárdsága, elnöke és kormányfője iránti bizalma.

Ne feledjük, mi nemcsak az MDF-ért, de a kormányért is felelősek vagyunk, és nemcsak a kormányért vagyunk felelősek, hanem az országért is. Ezért valódi nyugalmat és valódi erőt kell felmutatnunk, de azt nagyon.

Az MDF-tagság legtöbbjét nem a pártos szellem hajtotta a közéletbe, hanem az ország iránti önzetlen odaadás és a segíteni akarás fordította őket valamiféle közös akarat irányába. Az emberi tisztaszívűség ma is leginkább az MDF-tagságot jellemzi, hiszen nem győzelemittas tett és előnyöket jelentő forrás ma ide tartozni.

Változatlanul ez a csupaszív tagság a mi erősségünk. Lehet őket irritálni, ingerelni, egymás ellen uszítani, a mindenkori emberi gyarlóságot felkorbácsolni bennük, de ha ez a tagság jól megérti, hogy miről is szól történetünk, akkor nem fog engedni senki aljasságának.

A médiaügyre visszatérve, a tárgyalások akkor gyorsultak fel, amikor Antall József ősszel egyszeri megállapodást ajánlott Göncz Árpádnak a médiaelnökök leváltására és kétharmados támogatást élvező új elnökök kinevezésére.

• Antall ezzel megpróbálta az ellenfelet eltéríteni a törvénnyel szembeni konzekvens álláspontjától, ezért ajánlotta, hogy menjenek bele a kétharmadba – ez a kategória amúgy is szerelem tárgya az SZDSZ-nél –, és ennek mintegy ellenértékeként a média törvény előtti személycserékbe. Az elnök ebbe beleegyezett. Ekkor elkezdődött egy olyan tárgyalás, ami már más típusú volt, mint az eddigiek a kulturális bizottságban. Azt mondtuk: uraim, van két hetünk, egy nappal se több! És nem két év! Azt mondták, nem hajlandók a személyekről külön tárgyalni, hanem a médiatörvényt tárgyalják. Azt mondtuk: rendben van, a törvényt is előbbre kell vinni, tárgyalunk tehát mindent, párhuzamosan.

Két hét alatt az összes vitás kérdésben odáig jutottunk, hogy világossá vált, mi az, amibe bele tudunk egyezni, és mi az, amibe nem. Nem tudunk belemenni semmiképpen a kinevezési törvény megváltoztatásába, ugyanakkor a médiatörvény kétharmados részeinek megítélésében is alaposan eltértek nézeteink, ugyanis ők az egész törvényt kétharmadossá akarták varázsolni.

A többi hét kérdésben találtunk olyan megoldást, ami elvileg az ellenzéknek is megfelelt. De ők rendületlenül onnan akartak bennünket elmozdítani, amiről nagyon is tudták, hogy az lehetetlen. Látható volt, hogy eszük ágában sincs megalkotni a törvényt. A személyi javaslatainkra pedig nem is reflektáltak, így két hét után felálltunk és azt mondtuk: idő van, vége!

Tehát újból kezdődhet a bizottságban a módosító indítványok darálása, mert szerettük volna végigvinni a törvényt aszerint, hogy az nekünk elfogadható legyen. Ugyanakkor a miniszterelnök benyújtotta – most már anélkül, hogy a személyi kérdésekben bármilyen megegyezés lett volna, mert erről nem voltak hajlandók tárgyalni – az újabb személyi változásokra tett javaslatát. Göncz erre ismét – ezúttal sértően provokatív hangvételű – nyilatkozat kíséretében nemet mondott.

Tovább daráltuk a törvényt, mert Göncz mindig azt hangoztatta, hogy azért nem ír alá, mert a törvényt akarja előbb. Ezt mi is akartuk, mert a rendezettség és a törvényes helyzet mindenképpen nekünk kedvezne, hiszen a rendezetlen viszonyokban mindig a hatalom felé orientálódnak az emberek, és mint köztudott, a TV-ben és a Rádióban a sajtószabadságért vérző ellenzék a kizárólagos úr, amint hirdeti is mártíromságát reggeltől műsorzárásig, sőt azon is túl.

A tárgyalásos útnak valamennyi ösvényét bejártuk – hiába. Valóban szerettük volna a végleges rendezést, mert fegyelmikkel és hasonlókkal nem lehet végleges rendezést elérni, ebben a gyógymódban egyedül Gombár és Hankiss hisznek.

A miniszterelnök minden egyeztető lépést megtett, több nincsen, a lépések elfogytak. Nem volt más lehetőség, mint a még alkotmányos, de konfrontatív lépéseket megtenni.

Figyelemre méltó, hogy azok közül, akik a leghangosabban követelték a határozott lépéseket, menet közben nem követték a kormányt a keményebb úton. Zacsek Gyula például külön felszólításra sem jelent meg azon a szavazáson, amelyen a kormány alá helyeztük a rádió és a televízió költségvetését. Az ellenzék mindent bevetett, hogy ne legyen médiatörvény ebben az évben, és úgy tűnik, hogy e szándékukban egymásra találtak némely radikálisunkkal. Arra játszottak, hogy ne tudjuk megoldani ezt a kérdést az MDF országos gyűléséig, ahol is a médiügy a kormány tehetetlenségének bizonyítékaként, mint egy felfakasztott seb gőzölögjön. Céljuk volt, hogy az országos gyűlés erről szóljon.

A XX. század magyar történelmében napjaink eseményei kiemelkedő helyen szerepelnek majd. Azt is látni fogják utódaink, hogy ennek a korszaknak nem volt igazán becsületes tömegtájékoztatása, hiszen a nép alig tud valamit a hatalmas törvényalkotási munkáról, az átalakulás belső törvényszerűségeiről, csupán a nehézségeket érzi. A médiumok még a reményét is elveszik annak, hogy itt valaha változni fog valami is. Pedig: napjainkban az eddigi történelmünkben megszokott tendenciákkal teljesen ellentétes mozgásokat élünk át. Egész XX. századi történelmünk egy tragikus dezintegrációs folyamat; a magyarság szétszóródik a világban. Úgy is, hogy a tragikus történelmi fordulatok következtében elvándorol, de leginkább úgy, hogy az új határok következtében országon kívül reked, anélkül, hogy helyét megváltoztatta volna.

• Most pedig egy integrációs folyamat kezdődik el, amikor Magyarországon olyan jellegű fejlődés indul meg, amely hasonló körülményeket teremthet az országban, mint amivel azok a régiók rendelkeznek, melyek kiszippantották a magyarságot tönkrenyomorított hazájából. Másrészt Európában egy átrendeződési folyamatnak lehetünk tanúi: csökkenőben van a határok jelentősége. Továbbá: ebben az instabil és forrongó térségben mi tudunk felmutatni egy stabil, európai hagyományokhoz igazodó országot. Mostani helytállásunk és az elkövetkező esztendők eredményei határozzák meg, hogy milyen szerepünk lehet az újjászerveződő Európában. És az emberek ezt nem érzik, nem is érezhetik, nem kis részben ugyancsak a tömegtájékoztatásnak felróható okokból. Pedig most a történések győzteseinek oldalán állunk.

Hosszú távú érdeke az ellenzéknek is az volna, hogy az ország erős legyen, de rövid távú érdeke két okból sem az. Először is: a kormány sikertelensége számára elsőrendűen fontos, hiszen így több esélye van a következő választások megnyerésére. Másrészt egy nagyon sajátos dologgal állunk szemben: az ellenzék liberális része igazi lehetőséget nem lát a maga számára akkor, ha ezt a rendszerváltoztatási folyamatot sikerrel vezényli le a kormány. Mert tudják, hogy az úgynevezett keresztény és nemzeti középerő az, amely a magyarság habitusának leginkább megfelel, különösen hosszú távon. Nagyon félnek attól, hogy mi berendezkedünk itt a hazában. Félnek attól, hogy a bajokat magunk mögött hagyva végül is kiemelkedik a nemzet a múltból, és ők soha nem juthatnak már hatalomra.

Az MSZP-féle baloldal pedig egy egészen sajátos képződmény. Ez az igazi veszély, mégpedig csúnya veszély.

• A nemzetközi szocdem-mozgalom kezdi előtérbe engedni a reformkommunistákat. Velük viszont az a baj, hogy ez egy hamis értékrendszerű párt. Mert, mint baloldali pártnak, a bérből és fizetésből élők érdekeit kellene elsősorban képviselnie, ugyanakkor kapcsolatai, személyi összefonódásai, egész értékrendszere révén az újtőkésekhez kapcsolódik. Hiszen a volt kommunista vezetők közül sokan váltak tőkés vállalkozókká. Tehát az MSZP-t egy sajátos meghasonlás jellemzi, egyfajta politikai skizofrénia. Hogyan élheti meg baloldali kötelezettségeit egy olyan politikai csoportosulás, melynek személyi és gazdsasági érdekeltségei az újtőkés osztályhoz kötik, sőt: annak legbefolyásosabb pilléreit adják? Mert a sajátos magyar viszonyok ugyancsak egy ilyen sajátos, skizofrén helyzetet produkáltak, hiszen régi elvtárs-uraimék tudtak elsősorban gazdagodni régen.

Ehhez jön gondnak, hogy a hatalomváltás előtt tudatosan is megtörténtek azok az intézkedések – jogi, gazdasági, politikai téren egyaránt –, melyek a mindenféle és fajta hatalomátmentést elősegítették. Tehát mindez nagyon ellentmondásossá teszi az MSZP helyzetét, mint baloldali pártét és mint úgynevezett gazdasági uralkodó osztályét.

Az átalakulást úgy kellene végrehajtani, hogy egy széles tulajdonosi réteg alakuljon ki, mert csak akkor lesz igazán az egész társadalmat átható polgárosodás sikeres, ha minél szélesebb körben érdekeltek ebben az emberek.

Ez egyfajta objektív érdekellentétet jelent azok között, akik már előnyben vannak – mert tőkések már – és azok között, akik nincsenek – mert nem voltak – ebben a kiváltságos helyzetben; és az a nagy feladat, hogy helyzetbe hozzuk őket is. Ez a mi törekvésünk.

Ugyanakkor nem fogjuk előnyeiktől megfosztani azokat, akik már előnyben vannak, hiszen itt is megfigyelhető a kormányzat békeszerető, össznemzeti érdekeket szem előtt tartó politikája. De mindenképpen akarjuk azt is – hangsúlyozottan –, hogy minél szélesebb rétegeknek teremtsünk esélyt, akik majd nyilván konkurenciát jelentenek azoknak, akik most monopolhelyzetben vannak.

Gondoljuk el, ha az MSZP vezényelne egy rendszerváltást, akkor a gazdasági hatalomhoz hozzáadódna a politikai hatalom is, ami az átalakulásra nézve rendkívül káros volna: az alsóbb rétegek teljesen kiszoríttatnának az össznemzeti gazdagodásból, miközben a kötelező demagógiával azt hirdeti a baloldal – mint mindig –, hogy ők a letéteményesei az alsóbb rétegek boldogulásának. Még jó, hogy nem rokkantak bele, csupán az ország ment tönkre. Abszolút skizofrénia.