Parlament, 1993. december
„Szomorú az elnök kötelessége.” Így kezdi Szabad György búcsúbeszédét az országgyűlés délután 3 órakor kezdődő plenáris ülésén. „Arról kell szólnia, hogy halott a Magyar Köztársaság első szabadon választott miniszterelnöke.” Meglepődve látom, hogy a házelnök ezt követően olvasni kezd. Aztán egy idő után – bár egy-egy gondolatsort követően bele-belenéz a leírt szövegbe – szabadon szárnyalnak a mondatai:
„Antall József pártjának, az általa vezetett Magyar Demokrata Fórumnak és az őt vezetőjének elismerő, de függetlenségüket megőrző pártokból létrejött hárompárti koalíciónak kiemelkedő vezető személyiségeként három – talán önkényes a minősítés, de korunkban és régiónkban a legfontosabb – követelményt félreérthetetlenné tett: ötvöződjék nálunk, mint történelmünk legkiemelkedőbb és hatásaiban legsikeresebb korszakaiban a nemzetinek és a demokratikusnak a követelménye szétbonthatatlan egységgé; társuljon nálunk a demokratikus és nemzeti követelményeink örökségét megtestesítő és valóra váltó hagyományőrzés a korszerűsítéssel, a modernizációval, az öröklött és az örökítendő, az öröklött érték és az új érték egymással szétbonthatatlan egységgé; és valósuljon meg Magyarországon az az irányvétel, amelyik az átmenet veszélyei és egyensúlytartást követelő körülményei között a centrumpolitikát nem öncélúan, hanem nagyon is a pragmatikus követelményeket is figyelembe véve, irányjelző legyen a nemzet számára, s vele együtt a határozott elhatárolódás minden kalandorságtól, minden szélsőségességtől, a diktatúra kockázatait messze hárítva, a demokrácia sikert hozó távlatait biztosítva.”
Illyés Gyula „Bartók” című versének sorai rezonálnak bennem Szabad György búcsúszózatára. „Példamutató, nagy ikerpár” – ismétlem magamban a költő szavait, miközben megrendülten hallgatom a házelnököt:
„Mindehhez járult Antall József erkölcsi alapokon kiformált, szolgálattevő alapállása, kérlelhetetlen igényessége önmagával szemben, puritanizmusa, intellektualitása, amely mind egy embernek a páratlan önfegyelmével és áldozatkészségével marokra fogottan vezetett oda, hogy önmagát nem kímélve, messze kiemelkedve nemzedékéből azt tudta nyújtani teljesítményben, amit az adott körülmények között nyújtani lehetett. Megtestesítette azt, amit ebben a teremben más fogalmazásban, születésnapi üdvözletként tartott néhány szavas köszöntésemben elmondtam róla. Abban is a legnagyobbjainkkal társítható, hogy soha nem kívánt fényleni, de mindig akart és tudott világítani. Tisztelt Országgyűlés! Honfitársaim! Egy nemzet halhatatlanságba emelkedő nagyjai – legyen bármilyen tragikus a vég – sohasem szerencsétlenek. De mindig szerencsétlen az a nemzet, amely nem érti meg nagyjait és nem tudja követni irányadásukat. Antall József vetett, hogy ez a nemzet arathasson. Rajtunk múlik, hogy így legyen. Köszönöm a figyelmüket.”
Igen, Antall és Szabad: a példamutató, nagy ikerpár, válik bizonyossággá bennem a felismerés. Miként Illyés szerint Bartók és Kodály a zenében, ők ketten a politikában: Mindazok, akik a kormányfői és a házelnöki tisztséget a jövőben betöltik, példájukat meg nem kerülhetik…