Antall József

Egy pesti utcán, 1957. január

A forradalom leverése után Pongrátz elmenekült az országból. Ha marad, az elsők között akasztják fel. Antallt ilyen veszély nem fenyegette. Neveltetése, a családi hagyományok és személyes elhivatottsága okán pedig fel sem merült benne, hogy elhagyja hazáját. 1957-ben egy alkalommal találkozott Pándi (Kardos) Pállal, a később Kossuth-díjjal is megjutalmazott irodalomtörténésszel. Amikor Pándi meglátta Antallt, meglepődve kiáltott fel: – Mi az Antall, te nem disszidáltál? Mire a válasz: – Kardos úr, ön elfelejti, hogy Magyarország nekem a hazám, és nem a működési területem.

Ellenzéki Kerekasztal szakbizottsága, 1989. július

A magyarságnak vérében van az, amit ma alkotmányos rendnek nevezünk. Ne felejtsétek el, az Aranybulla csak hét évvel később született meg, mint a Magna Charta. És mi törzsszövetségben, szervezetten érkeztünk ide a honfoglaláskor is. Kündüvel és Gyulával, szakrális és világi hatalommal. És nem ösztönösen vándorolva, a birkanyáj és a fény után jöttünk ide.

Telefonbeszélgetés, 1989. augusztus

Feleségem az MDF delegáltja volt, én viszont Bártfayhoz hasonlóan úgy döntöttem, hogy a Független Szakszervezetek Demokratikus Ligája küldöttjeként fogok részt venni a szakértői tárgyalásokon. A Liga nem párt, nem tartozik sem ide, sem oda, így fenntarthatom függetlenségemet, és megmarad az esélyem arra, hogy továbbra is az egyre inkább széthúzó ellenzék egészét képviseljem. Ezt egyébként a Liga is elfogadta. Formálisan az ő delegáltjuk voltam, de semmiféle kapcsolatot nem tartottam velük a tárgyalások során. Miként saját pártommal, az MDF-el sem.

Emlékszem, egy alkalommal Antall felhívott telefonon. Olvastam a tegnapi nyilatkozatodat. Pozsgayt támadod, hogy miért ment el szabadságra a tárgyalások közepén. Beszéltem Pozsgayval, néhány napon belül visszajön. Abba kellene hagyni a támadásokat. – Nem akarlak befolyásolni – mondta–, csak informáltalak. – Köszönöm – válaszoltam, s arra gondoltam, hogy még egy utolsó támadás azért nem fog ártani. Felhívtam az egyik újságíró ismerősömet, Franka Tibort a Magyar Hírlaptól, s mondtam, szívesen nyilatkoznék neki Pozsgay felelőtlenségéről…

MDF kampánygyűlés, 1990. február

Antall Józseffel csak jó néhány héttel ezután találkoztam, az MDF egyik kampánygyűlésén. Odamentem hozzá, mondván, még nem is volt alkalmam, hogy megköszönjem a bizalmat. Nekem van köszönni valóm, hogy elvállaltad, felelte, majd hozzátette: „Közöttünk voltak nézeteltérések, de én mindig is tudtam, hogy alapjában véve egyformán gondolkodunk.” Ennyi elég volt neki. Hogy alapjában véve egyformán gondolkodunk. S hogy ő mindig is tudta…

1990. április

Még a kormányalakítás előtt Kohl felhívta Antallt, hogy nem lehetne-e Horn Gyulát külügyminiszterként megtartani a kormányban. Antall megdöbbent a felvetésen, de higgadtan válaszolt: Nem tudom, hogy kancellár úr – akkor még nem tegeződtek – egy CDU–CSU-kormányba beválasztana-e egy ellenzéki minisztert. Kohl elnevette magát, s nem erőltette a dolgot.

Parlament, miniszterelnöki dolgozó szoba, 1990. június

A hivatalos tanácskozáson én kezdtem az elnöklést – folytatja Antall az elbeszélést. – Ismertetnem kellett ugye a napirendet, és előttem volt a külügyminiszterek által elfogadott szovjet és az el nem fogadott magyar javaslat. Én pedig arra gondoltam, hogy a magyar szöveget mindenképpen felolvasom. Legfeljebb, ha azt mondják, hogy nem erről volt szó, akkor elismerem, hogy tévedtem, és előveszem a szovjet szöveget. Ehhez képest senki sem szólt egy szót sem. Amikor befejeztem a magyar szöveg ismertetését, halálos csend volt és mindenki Gorbacsovra nézett. És Gorbacsov egyszer csak bólintott, s azt mondta, hogy: „Da, harasó.” Máig sem tudom, nem értette, hogy miről van szó, Sevarnadze talán nem tájékoztatta megfelelően, vagy nem akart botrányt, és úgy gondolta: talán jobb is így, ha ebben a kerékvágásban folytatódik a dolog.

Washington, sajtónyilatkozat, 1990. július

A Bush látogatás egyéves évfordulóján az MTI washingtoni tudósítója interjút kér a Fehér Ház szóvivőjétől. Marlin Fitzwater elmondja, hogy magyarországi útjának tapasztalatai alapján döntött az elnök úgy, hogy érdemes decemberre előre hozni Gorbacsovval a máltai csúcstalálkozót. Az elmúlt egy évben Magyarország hatalmas sikereket ért el, jelenti ki az elnöki szóvivő. Ilyen rövid idő alatt óriási változások történtek. Egy éve még sokan azt hitték, teszi hozzá, hogy mindez nem fog sikerülni. Az idő rájuk cáfolt, a változások fantasztikusak, mondja elismerően Bush elnök szóvivője.

A nyilatkozatot olvasván arra gondolok, hogy szép az elismerés, de azért az eddigieknél kicsit több kézzelfogható segítség is elkelne. Aztán meg arra, mennyire igaza van Antallnak, aki a napokban megjegyezte, hogy a Nyugat évtizedekig várta a kommunizmus bukását, s amikor ez bekövetkezett, kiderült, hogy egyáltalán nincs rá felkészülve.

Parlament, miniszterelnöki dolgozószoba, 1990. október

Antall külpolitikai törekvései között kezdettől fogva kiemelt helyen szerepelt a Lengyelországgal és Csehszlovákiával való minél szorosabb együttműködés. Egyszer futólag megemlítette nekem, hogy azt szeretné, ha egy visegrádi csúcstalálkozón kerülne sor a három ország közötti megállapodás aláírására. Tehát nem Budapesten, hanem Visegrádon, tette hozzá, és összehúzott szemöldökkel rám nézett. Az osztályfőnök úr vizsgáztatni akar, gondoltam, s belementem a játékba. Királytalálkozó 1335-ben, mondtam fel a leckét, Károly Róbert magyar, Nagy Kázmér lengyel és János cseh király részvételével. Antall elégedetten bólintott, de azért megjegyezte: pontosabban 1335 novemberében, tehát éppen 655 évvel ezelőtt.

Párizs, Versailles-i kastély, 1990. november

Kivételesen jó, már-már baráti viszonyt épített ki Kohl kancellárral, amihez – a magyar miniszterelnök német nyelvtudásán kívül – valószínűleg hozzájárulhatott az is, hogy civilben a kancellár is történész volt. A párizsi charta aláírása idején, nem sokkal a német egyesítés után, a versailles-i kastélyban megjegyezte az ünneplők gyűrűjében sütkérező kancellárnak: – Micsoda elégtétel lehet számodra, hogy itt, ahol 1871-ben a Német Császárság létrejöttét proklamálták, de 1920-ban a németeket megalázták, most mindenki neked gazsulál. – Hannelore, Hannelore! – szólt át a kancellár a tőle néhány méterre álló feleségének, aki azonnal odajött hozzá. Kohl elmesélte neki, hogy mit mondott Antall, és megjegyezte: – Ebben a „scheiss” német küldöttségben ez senkinek sem jutott eszébe, csak a Josefnek. Látod, tette hozzá, ezért a barátom.

Telefonbeszélgetés, 1992. február

Bush amerikai elnökkel is kiváló volt a magyar kormányfő személyes kapcsolata. A balkáni háború idején több ízben beszélt az elnökkel telefonon, s már akkor figyelmeztette a veszélyekre, amikor a krízis kezdett kibontakozni. Egy alkalommal megjegyezte Bushnak, hogy hiába ismerte el az ENSZ a horvát állam függetlenségét, ha az ország jelentős része szerb uralom alatt áll. Mire az elnök: a csehek és a szlovákok meg tudtak állapodni a szétválásban, miért ne tudnának a horvátok is megegyezni a szerbekkel? Antall ekkor szerényen felhívta Bush figyelmét arra, hogy van egy nagy különbség, amiről az elnöknek valószínűleg nincs tudomása. A csehek ugyanis sört fogyasztanak, a szerbek pedig sligovicát, azaz szilvapálinkát.

Parlament, 1993. december

„Szomorú az elnök kötelessége.” Így kezdi Szabad György búcsúbeszédét az országgyűlés délután 3 órakor kezdődő plenáris ülésén. „Arról kell szólnia, hogy halott a Magyar Köztársaság első szabadon választott miniszterelnöke.” Meglepődve látom, hogy a házelnök ezt követően olvasni kezd. Aztán egy idő után – bár egy-egy gondolatsort követően bele-belenéz a leírt szövegbe – szabadon szárnyalnak a mondatai:

„Antall József pártjának, az általa vezetett Magyar Demokrata Fórumnak és az őt vezetőjének elismerő, de függetlenségüket megőrző pártokból létrejött hárompárti koalíciónak kiemelkedő vezető személyiségeként három – talán önkényes a minősítés, de korunkban és régiónkban a legfontosabb – követelményt félreérthetetlenné tett: ötvöződjék nálunk, mint történelmünk legkiemelkedőbb és hatásaiban legsikeresebb korszakaiban a nemzetinek és a demokratikusnak a követelménye szétbonthatatlan egységgé; társuljon nálunk a demokratikus és nemzeti követelményeink örökségét megtestesítő és valóra váltó hagyományőrzés a korszerűsítéssel, a modernizációval, az öröklött és az örökítendő, az öröklött érték és az új érték egymással szétbonthatatlan egységgé; és valósuljon meg Magyarországon az az irányvétel, amelyik az átmenet veszélyei és egyensúlytartást követelő körülményei között a centrumpolitikát nem öncélúan, hanem nagyon is a pragmatikus követelményeket is figyelembe véve, irányjelző legyen a nemzet számára, s vele együtt a határozott elhatárolódás minden kalandorságtól, minden szélsőségességtől, a diktatúra kockázatait messze hárítva, a demokrácia sikert hozó távlatait biztosítva.”

Illyés Gyula „Bartók” című versének sorai rezonálnak bennem Szabad György búcsúszózatára. „Példamutató, nagy ikerpár” – ismétlem magamban a költő szavait, miközben megrendülten hallgatom a házelnököt:

„Mindehhez járult Antall József erkölcsi alapokon kiformált, szolgálattevő alapállása, kérlelhetetlen igényessége önmagával szemben, puritanizmusa, intellektualitása, amely mind egy embernek a páratlan önfegyelmével és áldozatkészségével marokra fogottan vezetett oda, hogy önmagát nem kímélve, messze kiemelkedve nemzedékéből azt tudta nyújtani teljesítményben, amit az adott körülmények között nyújtani lehetett. Megtestesítette azt, amit ebben a teremben más fogalmazásban, születésnapi üdvözletként tartott néhány szavas köszöntésemben elmondtam róla. Abban is a legnagyobbjainkkal társítható, hogy soha nem kívánt fényleni, de mindig akart és tudott világítani. Tisztelt Országgyűlés! Honfitársaim! Egy nemzet halhatatlanságba emelkedő nagyjai – legyen bármilyen tragikus a vég – sohasem szerencsétlenek. De mindig szerencsétlen az a nemzet, amely nem érti meg nagyjait és nem tudja követni irányadásukat. Antall József vetett, hogy ez a nemzet arathasson. Rajtunk múlik, hogy így legyen. Köszönöm a figyelmüket.”

Igen, Antall és Szabad: a példamutató, nagy ikerpár, válik bizonyossággá bennem a felismerés. Miként Illyés szerint Bartók és Kodály a zenében, ők ketten a politikában: Mindazok, akik a kormányfői és a házelnöki tisztséget a jövőben betöltik, példájukat meg nem kerülhetik…