Politikus-sztorik
Ebben a könyvben az 1988 óta eltelt időszak valamennyi számottevő politikusa szóba kerül. Az alábbiakban kiemeljük közülük a legismertebbeket, s a velük kapcsolatos történetekből mesélek el néhányat.
Parlament, miniszterelnöki dolgozószoba, 1990. október
Antall külpolitikai törekvései között kezdettől fogva kiemelt helyen szerepelt a Lengyelországgal és Csehszlovákiával való minél szorosabb együttműködés. Egyszer futólag megemlítette nekem, hogy azt szeretné, ha egy visegrádi csúcstalálkozón kerülne sor a három ország közötti megállapodás aláírására. Tehát nem Budapesten, hanem Visegrádon, tette hozzá, és összehúzott szemöldökkel rám nézett. Az osztályfőnök úr vizsgáztatni akar, gondoltam, s belementem a játékba. Királytalálkozó 1335-ben, mondtam fel a leckét, Károly Róbert magyar, Nagy Kázmér lengyel és János cseh király részvételével. Antall elégedetten bólintott, de azért megjegyezte: pontosabban 1335 novemberében, tehát éppen 655 évvel ezelőtt.
Párizs, Versailles-i kastély, 1990. november
Kivételesen jó, már-már baráti viszonyt épített ki Kohl kancellárral, amihez – a magyar miniszterelnök német nyelvtudásán kívül – valószínűleg hozzájárulhatott az is, hogy civilben a kancellár is történész volt. A párizsi charta aláírása idején, nem sokkal a német egyesítés után, a versailles-i kastélyban megjegyezte az ünneplők gyűrűjében sütkérező kancellárnak: – Micsoda elégtétel lehet számodra, hogy itt, ahol 1871-ben a Német Császárság létrejöttét proklamálták, de 1920-ban a németeket megalázták, most mindenki neked gazsulál. – Hannelore, Hannelore! – szólt át a kancellár a tőle néhány méterre álló feleségének, aki azonnal odajött hozzá. Kohl elmesélte neki, hogy mit mondott Antall, és megjegyezte: – Ebben a „scheiss” német küldöttségben ez senkinek sem jutott eszébe, csak a Josefnek. Látod, tette hozzá, ezért a barátom.
Parlament, 1990. december
Már javában folyt a kisgazdákkal a vita a kárpótlás körül, amikor Torgyán egy alkalommal félrevont a parlament folyosóján, és egy érdekes ajánlatot tett. Azon gondolkodom, mondta, hogy megpróbálom átvinni a Kisgazdapárton ezt a ti kárpótlási elképzeléseteket. Ez nagyon nagy segítség lenne, feleltem. Várjál, még nincs vége, intett le a kisgazdafrakció-vezető. Ha ezt megteszem, egy ideig háttérbe kell vonulnom a politika első vonalából. Arra gondoltam tehát, folytatta, és kérlek, közvetítsed ezt Antallnak, hogy segítek nektek a kárpótlásügyben, és ennek fejében elvállalnám az ombudsmani tisztséget.
Kissé meglepett a nyílt felajánlkozás, de a kárpótlási törvényért cserébe az állampolgári jogok országgyűlési biztosának pozícióját egyáltalán nem tartottam túlzott árnak. Siettem hát Antallhoz az ajánlattal, aki türelmesen végig hallgatta az érveimet, de kitérő választ adott. Azon gondolkodtam, hogy a miniszterelnökkel történt beszélgetésemet miként tudnám Torgyánnak közvetíteni, az ajánlat hűvös fogadtatását némileg enyhíteni, de Torgyán megelőzött. Másnap reggel, amikor találkoztunk, odajött hozzám és kijelentette, hogy a tegnapi ajánlatát tekintsem tárgytalannak. Indokolást nem fűzött hozzá, és én sem kérdeztem az okát. Valószínűleg ez volt az a pillanat, amikor Torgyán végképp eldöntötte, hogy a radikális utat választja, és a kormánnyal szembe fordulva próbálja meg felépíteni politikai karrierjét.
Parabola eszpresszó, 1991. március
A kárpótlási törvény parlamenti vitája közben a Magyar Televízióban Orbán Viktorral együtt szerepeltünk. Én érveltem a kárpótlás szükségessége mellett, Orbán pedig képviselte a Fidesz kategorikus álláspontját: a jogtalanul elvett vagyonának kárpótlásaként senkinek semmit sem kell adni.
A vitát követően meghívtam Orbánt a televízió szomszédságában lévő Parabola eszpresszóba, mondván, ideje, hogy viszonozzam a „Fidesz-felest”, amire az Ellenzéki Kerekasztal-tárgyalások közben egy alkalommal meghívott. A presszóban immár négyszemközt folytattuk a vitát.
– Hidd el – mondta Orbán –, én valóban úgy gondolom, hogy hülyeséget csináltok, amikor erőltetitek a kárpótlást. Ha végig csináljátok, mindenki rátok fog haragudni. Azok, akik nem kapnak semmit, érthető módon ellenetek lesznek, mert irigylik a többieket. Azok, akik részleges kárpótlást kapnak, mert elvették a vagyonukat, kevesellni fogják azt, és ezért haragszanak majd rátok. Azok pedig – fejezte be az érvelést –, akik licitálhatnak és ennek során kárpótlási jegyeikért esetleg ugyanannyi földet szerezhetnek, mint amennyit elvettek tőlük, azt fogják mondani, hogy olyan macerás az egész, sorba kell állni, és miért nem kapják vissza azt, amit elvettek tőlük.
– Lehet, hogy így lesz, Viktor – feleltem erre –, de nekünk akkor is kötelességünk ezt végig csinálni. Negyven év kommunizmusa után, a kormányzati felelősséget elvállalva, ha már nem tudunk teljes igazságot szolgáltatni azoknak, akik az elmúlt negyven évben kárt szenvedtek, legalább annyit, amennyi az adott helyzetben tőlünk telik, mindenképpen meg kell tennünk akkor is, ha politikai szempontból ezzel többet veszítünk, mint amennyit nyerünk.
MDF Bem téri székháza, 1991. március
Szabad György már régen házelnök volt, amikor egy alkalommal, egy kisebb társaságban elmesélte, hogy a Romániához visszacsatolt Erdélyben az ő családja háromszorosan volt hátrányos helyzetben: magyarok voltak, zsidók és polgárok. Mire valaki megjegyezte: milyen nagy dolog, hogy ma pedig ő Magyarország három közjogi méltóságának egyike. Szabad György indulatosan az asztalra csapott. – Én nem vagyok semmiféle méltóság! – tiltakozott, hangját felemelve. – Választott tisztségviselő vagyok – jelentette ki, majd bólintott, s megismételte: – Választott tisztségviselő.