Politikus-sztorik

Ebben a könyvben az 1988 óta eltelt időszak valamennyi számottevő politikusa szóba kerül. Az alábbiakban kiemeljük közülük a legismertebbeket, s a velük kapcsolatos történetekből mesélek el néhányat.

Parlament, 1993. december

„Szomorú az elnök kötelessége.” Így kezdi Szabad György búcsúbeszédét az országgyűlés délután 3 órakor kezdődő plenáris ülésén. „Arról kell szólnia, hogy halott a Magyar Köztársaság első szabadon választott miniszterelnöke.” Meglepődve látom, hogy a házelnök ezt követően olvasni kezd. Aztán egy idő után – bár egy-egy gondolatsort követően bele-belenéz a leírt szövegbe – szabadon szárnyalnak a mondatai:

„Antall József pártjának, az általa vezetett Magyar Demokrata Fórumnak és az őt vezetőjének elismerő, de függetlenségüket megőrző pártokból létrejött hárompárti koalíciónak kiemelkedő vezető személyiségeként három – talán önkényes a minősítés, de korunkban és régiónkban a legfontosabb – követelményt félreérthetetlenné tett: ötvöződjék nálunk, mint történelmünk legkiemelkedőbb és hatásaiban legsikeresebb korszakaiban a nemzetinek és a demokratikusnak a követelménye szétbonthatatlan egységgé; társuljon nálunk a demokratikus és nemzeti követelményeink örökségét megtestesítő és valóra váltó hagyományőrzés a korszerűsítéssel, a modernizációval, az öröklött és az örökítendő, az öröklött érték és az új érték egymással szétbonthatatlan egységgé; és valósuljon meg Magyarországon az az irányvétel, amelyik az átmenet veszélyei és egyensúlytartást követelő körülményei között a centrumpolitikát nem öncélúan, hanem nagyon is a pragmatikus követelményeket is figyelembe véve, irányjelző legyen a nemzet számára, s vele együtt a határozott elhatárolódás minden kalandorságtól, minden szélsőségességtől, a diktatúra kockázatait messze hárítva, a demokrácia sikert hozó távlatait biztosítva.”

Illyés Gyula „Bartók” című versének sorai rezonálnak bennem Szabad György búcsúszózatára. „Példamutató, nagy ikerpár” – ismétlem magamban a költő szavait, miközben megrendülten hallgatom a házelnököt:

„Mindehhez járult Antall József erkölcsi alapokon kiformált, szolgálattevő alapállása, kérlelhetetlen igényessége önmagával szemben, puritanizmusa, intellektualitása, amely mind egy embernek a páratlan önfegyelmével és áldozatkészségével marokra fogottan vezetett oda, hogy önmagát nem kímélve, messze kiemelkedve nemzedékéből azt tudta nyújtani teljesítményben, amit az adott körülmények között nyújtani lehetett. Megtestesítette azt, amit ebben a teremben más fogalmazásban, születésnapi üdvözletként tartott néhány szavas köszöntésemben elmondtam róla. Abban is a legnagyobbjainkkal társítható, hogy soha nem kívánt fényleni, de mindig akart és tudott világítani. Tisztelt Országgyűlés! Honfitársaim! Egy nemzet halhatatlanságba emelkedő nagyjai – legyen bármilyen tragikus a vég – sohasem szerencsétlenek. De mindig szerencsétlen az a nemzet, amely nem érti meg nagyjait és nem tudja követni irányadásukat. Antall József vetett, hogy ez a nemzet arathasson. Rajtunk múlik, hogy így legyen. Köszönöm a figyelmüket.”

Igen, Antall és Szabad: a példamutató, nagy ikerpár, válik bizonyossággá bennem a felismerés. Miként Illyés szerint Bartók és Kodály a zenében, ők ketten a politikában: Mindazok, akik a kormányfői és a házelnöki tisztséget a jövőben betöltik, példájukat meg nem kerülhetik…

Lakitelek, 1994. szeptember

1994 őszén Orbán Viktor Deutsch Tamás társaságában Lakitelekre jön. Egy tucatnyi emdéefes az étterem üvegfalán át nézi, ahogy a Zsiguli beáll a parkolóba és a két fiatalember az orkánszerű szélben, lobogó hajjal kiszáll a kocsiból. Amíg Deutsch a sporttáskákat kiveszi a csomagtartóból, Orbán alaposan körülnéz és mutat valamit a társának.

– Nézzétek, hogy csodálkoznak – jegyzi meg az egyik emdéefes. – Mint a barbárok, amikor találkoznak a civilizációval.

Wéber János, az elnökségbe bekerült „új arcok” egyike – akinek egyedül több esze van, mint társainak együttvéve – némileg másképp látja a helyzetet.

– Tudod, mit mondott Viktor, amikor körbemutatott? – kérdezi a barbározótól. – Valami olyasmit, hogy látod Tamás, ez itt mind a mienk lesz egyszer.

Fehér Ház, 1996. március

Hétfőn reggel Szabó Ivánnal és Zsigmond Attilával hármasban átmegyünk a Fidesz-frakcióba, hogy tájékoztassuk őket a pártalapítás részleteiről. A megbeszélésen Orbán, Kövér, Deutsch, Áder, Szájer, Pokorny, mindenki részt vesz, aki számít a Fideszben. Szabó Iván elmondja, hogy az új frakció a minimális létszámmal jön létre, de még jó néhányan vannak, akik szívesen velünk tartanának. Hozzáteszi, biztosította Lezsákot, hogy az átigazolás nem lehet olyan mértékű, hogy az MDF-frakció létszáma tizenöt fő alá csökkenjen, mert senki sem akarja, hogy a Magyar Demokrata Fórum parlamenti képviselet nélkül maradjon. Orbán felpattan a helyéről:

– Mi az, hogy senki sem akarja? – kérdezi emelt hangon. – Hogy mondhatsz ilyet, Iván? Legfőbb politikai ellenfeleid. Ugyanazon a térfélen fociznak, mint te. Ha eltűnnek a pályáról, egy riválissal kevesebb.

Nem telt bele egy hónap, s Orbán Viktor elfogadta a szakadástól megrémült Lezsák közeledését, s azt a feltételét is, hogy a Néppárt nem lehet részese semmiféle együttműködésnek. Saját logikája szerint mindkét döntése érthető volt. Lezsák és Boross sokkal inkább hitelesítette a liberális múltja miatt a jobboldali szavazók egy része előtt még mindig gyanús Orbánt, mint a sokak által szintén liberálisnak tartott Szabó Iván. A riválisok száma pedig nemcsak akkor csökken, ha az MDF esik ki a versenyből, hanem akkor is, ha a Néppárt. S Orbánék ekkor már a többi jobbközép párt szavazóinak megszerzésében gondolkodtak, nem pedig a résztvevők egyenjogúságában alapuló Polgári Szövetségben.

Parlament, miniszterelnöki dolgozószoba, 1997. július

Antall József jut eszembe. Őt egész életében figyelték és zaklatták a titkosszolgálatok, és mégis félre tudta tenni személyes ellenszenvét. Aztán arra gondolok, hogy milyen groteszk is ez a helyzet. Az ellenzéki bizottsági elnök a kormányfővel szemben védelmezi a kormány nemzetbiztonsági szolgálatát. Ahogy ezt végig gondolom, önkéntelenül elmosolyodom. Min nevetsz, kérdezi a miniszterelnök? Nem érdekes, mondom, csak eszembe jutott valami, de nem ide tartozik. Aztán Horn Gyula feláll, elnyomja sokadik cigarettáját a hamutartóban, apró kezét kézfogásra nyújtja, és megköszöni a tájékoztatást.

Mint jóval később megtudom, Horn Gyula külszolgálata idején „Harcos” fedőnéven együttműködött az állambiztonsággal. Persze, ettől még róla is jelenthettek a kollégái…

Ellenzéki frakcióülés, 1997. szeptember

Az ellenzéki frakciók összeülnek a Parlament felsőházi termében. Általános a vélemény: megvédtük a magyar földet, nincs szükség a népszavazásra. Egyszer csak Orbán Viktor, a felső sorok mögött állva szót kér, és a következőket mondja: „Padlón vannak a szocialisták, most kell őket ütni! Nem szabad megállapodni!” Kitör a taps, különösen a kisgazdák lelkesednek. Látni vélem, ahogy Torgyán homloka előtt elszáll egy felhő. Mintha felrémlene benne – ami évekkel később be is következik –, hogy most veszítette el a frakcióját.

Az eredeti javaslat mellett csak a néppártosok érvelnek. Szabó Iván, Szabad György, Kati és én szólalunk fel. Különböző megfogalmazásban, de mindannyian azt mondjuk, ha megszegjük a megállapodást – ami persze önmagában sem helyes – a szocik újra beterjesztik és megszavazzák a földtörvényt, s lehet, hogy a NATO-népszavazás is érvénytelen lesz. Első alkalommal szembesülök azzal, hogy saját szövetségeseim lehurrognak, csaknem lekommunistáznak. Az ellenzéki képviselők végül elsöprő többséggel leszavazzák a NATO-népszavazás érdekében a kormánnyal megkötött alkut. A néppártosok egységesen a NATO mellett szavaznak.

Aznap este, ahogy kilépek a Fehér Házból, szembe találkozom Orbán Viktorral.

– Szerinted jó döntést hoztunk? – kérdezem tőle.

– Fogalmam sincs, Imrém! – feleli. – Majd ki fog derülni – teszi hozzá.