Politikus-sztorik

Ebben a könyvben az 1988 óta eltelt időszak valamennyi számottevő politikusa szóba kerül. Az alábbiakban kiemeljük közülük a legismertebbeket, s a velük kapcsolatos történetekből mesélek el néhányat.

Telefonbeszélgetés, 2000. május

Megjegyzem, Göncz Árpád a későbbiekben is, a Horn–Kuncze-kormány teljes időszakában kivétel nélkül mindent aláírt. Holott az Alkotmánybíróság az ekkor meghozott törvények közül többet minősített alkotmányellenesnek, mint azok közül, amelyek az első ciklusban születtek. De csaknem ugyanígy tett kétszer ötéves megbízatásának utolsó két évében is, amikor már Orbán Viktor volt a miniszterelnök. Ekkor egyetlen alkalommal fordult az Alkotmánybírósághoz, még 1998-ban. Egyszer megkérdeztem Kövért, hogyan tudták ezt elérni? – Nem siettük el a köztársasági elnök hivatali idejének lejárta után járó juttatásokról szóló törvény meghozatalát – mosolygott a bajsza alatt a Fidesz erős embere.

Az MSZP miniszterelnök jelöltjének irodája, 2002. április

A Centrum elnökségének többsége – köztük a KDNP-t képviselő Füzessy és Bartók – az első fordulóban győztes szocialistákat akarta támogatni. Pusztai Erzsébet, Raskó György és én, a néppárti delegáltak ezt a leghatározottabban elleneztük.

Medgyessy Péter a szocialisták miniszterelnök-jelöltje és Kovács László pártelnök ekkor közvetlen konzultációt kezdeményezett az MDNP vezetőivel. A megbeszélésen a Néppárt részéről Pusztai Erzsébet elnök mellett én is részt vettem.

Kovács azzal indít, hogy annak idején Antall azt mondta, fontos lenne egy hiteles baloldali párt. Antallnak ebben igaza volt. Ő viszont azt mondja, hogy most az országnak egy hiteles jobboldali pártra lenne szüksége, mert a Fidesz nem az. A Centrum viszont az lehetne, s ők, mármint a szocialisták, ehhez minden segítséget megadnának. Cserébe csupán azt kérik, tegyük egyértelművé, hogy a Fidesz nem képviseli az antalli értékeket.

Ezek teljesen hülyének néznek bennünket, gondolom, de ha már így van, játsszuk végig a komédiát. – Ha ezt megtennénk – válaszolom –, ezzel éppen azt veszélyeztetnénk, hogy a Centrum hiteles jobbközép párt lehessen. De annak örülök – teszem hozzá komolyságomat megőrizve –, hogy ezt ti is fontosnak tartjátok. Így nyilván nem szorgalmazzátok, hogy a Centrum az MSZP-t támogassa a második fordulóban.

A beszélgetés hamar véget ér. Udvariasan búcsúzunk, s kikísérnek bennünket. Az ajtóban, amúgy Columbo-mód visszafordulok:

– Nem tudom, Péter, elfogadsz-e tőlem egy tanácsot.

– Parancsolj – válaszolja meglepetten a jövendő miniszterelnök.

– A Centrum vezetőinek pozíciókat ajánlani teljesen felesleges. Akiket ugyanis lenne értelme megvesztegetni, azokat nem lehet. Akiket pedig lehet, azokat nem érdemes.

Parlament, 2004. július

Szili Katalin, a parlament elnöke, aki egy személyben volt jogosult a pályázatokat elbírálni, behívta a feleségemet. Elege van ezekből a férfiakból, mondta, meneszti Gyarmatit, nem nevezi ki Gyekiczkyt, s legyen Kati a főigazgató. Ő viszont továbbra sem akart első ember lenni. Van egy legitim főigazgató, mondta, minek kellene ezt bolygatni. De, ha segíthet, tette hozzá, a helyettesi pályázatot beadja.

Így aztán változnak a kormányok, miniszterelnökök, házelnökök, s maga a törvény, de a feleségem – amióta kiestünk a parlamentből – az igencsak kényes adatokat kezelő hivatal, majd levéltár második embere. Mert korrektségét senki sem vonja kétségbe.

A kinevezési okmány átadásakor egyébként én is jelen voltam. Szili Katalin elmesélte, hogy nem volt könnyű az akció, mert „a Péter” – ez volt Medgyessy miniszterelnök – a helyettesi pozíciót már odaígérte a szabaddemokratáknak. – Vigasztald meg a Pétert – vetettem közbe –, hogy eddig csak azokból az ígéreteiből lett nagy baj, amelyeket betartott. Medgyessy – mellesleg az előtte kormányzó Fideszhez hasonlóan – fűt-fát megígért a kampányban, ám ő annak jelentős részét kormányra jutva be is váltotta. Sokak szerint ennek következtében ingott meg a pénzügyi stabilitás…

Torgyán igazi hordószónok volt. Akkor is, amikor „szeme fényének” nevezte a kormánykoalíciót, akkor is, amikor meghirdette a „harag napját”, és kormányellenes népgyűlésen tartott beszédet, és akkor is, amikor azzal fenyegetett, hogy „patakvér” fog folyni, ha a kormány nem teljesíti a kisgazdapárt követeléseit. Érzékenyen érintett, amikor még bírálói is elismerték szónoki képességeit, mondván: ügyvédként ebben gyakorlatot szerzett. Ilyenkor úgy éreztem, meg kell védenem a hivatásomat, és rendszerint megjegyeztem, hogy legfeljebb a zugügyvédek beszélnek úgy, ahogyan Torgyán szokott szónokolni. Sokáig azt hittem, hogy ez az a stílus, ami a legtöbbet árt a parlamenti demokráciának. Az azóta eltelt évtizedek parlamentjét szemlélve, nem egy esetben kénytelen voltam megállapítani, hogy Torgyánnál azért van lejjebb…

A Fidesz Semmelweis utcai székházában, 2009. október

– Te, Laci – mondom neki –, mi azért nagyon jók voltunk ott a Kerekasztalnál.

– Ez igaz – mosolyog a bajsza alatt. – Nagyon jók voltunk.

– De te, mára azért nagyon elromlott ez az egész – fejezem be a megkezdett gondolatot, mire hirtelen elkomorodik:

– Igen – mondja –, nagyon elromlott.

Úgy látszik, egyébként is önkritikus hangulatban van. Azzal folytatja, hogy ’90-ben hibát követtek el, amikor úgy értékelték a helyzetet, hogy a szabad választások után immár a koalíció az első számú politikai ellenfél, nem pedig az állampárti utódpárt. – Pedig nem ellenetek kellett volna harcolnunk, hanem a szocik ellen – jelenti ki határozottan. Helyeslően bólogatok, s arra gondolok, hogy például az igazságtétel kérdésében együttműködve sikeresebb lehetett volna a rendszerváltoztatás, s hogy ez esetben a második ciklusban talán a Fidesszel együtt kormányozhatott volna a jobbközép koalíció. Kövér azonban némileg másképp közelíti meg a kérdést. Pár pillanatnyi hallgatás után ugyanis így folytatja: – Látnunk kellett volna, hogy számunkra az igazi veszélyt a szocialisták jelentik, ti magatoktól is bukni fogtok…