(Magyar Nemzet, 1998. 05. 21.)
A választások első fordulója alapján elérhető közelségbe került az, amire az utóbbi fél évben már csak nagyon kevesen számítottak: az MSZP-SZDSZ koalíció leváltása. A koalíciós pártok négy év alatt több mint egymillió szavazatot veszítettek. Mindez az egész ellenzék győzelme. Úgy vélem, a Fidesz sarkos politizálása és a kisgazdák verbális radikalizmusa mellett a Magyar Demokrata Néppárt józan szakszerűsége is jelentősen hozzájárult a koalíciós pártok nagymértékű szavazatvesztéséhez. A kormánypárti szavazókat a mértéktartó és szakszerű bírálat sokkal inkább meggyőzheti a kormány hibáiról, mint a merev szembenállás vagy a nagyotmondás és az ökölrázás. (Ami persze nem jelenti azt, hogy a meggyőzöttek feltétlenül arra szavaznak majd, aki meggyőzte őket.)
Az első forduló azonban csak az esélyt teremtette meg arra, hogy az MSZP-SZDSZ koalíciót egy jobbközép polgári kormány váltsa fel. Hogy mindez valósággá váljék, ahhoz minden ellenzéki párt szavazóira szükség van. A Magyar Demokrata Néppárt ezért vonta vissza Szabolcs-Szatmár megyei listáját és abban a harmincegy választókerületben indult képviselőjelöltjeit, ahol érvénytelen volt az első forduló. Ugyanakkor felkértük a bennünket támogatókat, hogy a második fordulóban a Fidesz jelöltjére adják voksukat.
A magam részéről úgy látom, hogy a szocialisták (a szabad demokratákkal) csak két esetben őrizhetik meg kormányzati pozíciójukat: ha a versenyből kiesett ellenzéki jelöltek támogatói távol maradnak, illetve, ha széles körben sikeres lesz a szélsőjobb veszéllyel való riogatás.
Hogy az elkötelezett szocialisták mind ott lesznek vasárnap a szavazófülkékben, az iránt senkinek sem lehet kétsége. Horn Gyula május 13-án levelet intézett pártja minden tagjához, amelyben az amúgy is jól mozgósítható szocialista (szavazó) tábor „összekovácsolása” érdekében azt állítja, hogy Csurka kormányra kerülésétől csak az MSZP győzelme mentheti meg az országot: „Az Orbán–Torgyán–Csurka összefogás az ország alapvető érdekeit veszélyezteti.. . Ezért arra van szükség kedves Elvtársam, hogy lehetőség szerint mindenütt győzelemre juttassuk az MSZP jelöltjét." A módszer pedig a jól bevált suttogó propaganda: „Arra kérem önt, hogy családi és baráti körében, lakóhelyi környezetében, kisebb-nagyobb kollektívájában a szavazáson való részvételre és a Magyar Szocialista Párt jelöltjeinek támogatására szólítson fel minden jó szándékú, becsületes embert. Minden szavazat számít! Minden leadott szavazat döntő lehet a társadalmi béke fenntartásában, a sikeres kormányzás továbbvitelében, a jobboldali erők megállításában! Győzze meg környezetét is arról, hogy minden szavazatra szükségünk van. Csak az MSZP győzelme lehet garanciája a nemzet további felemelkedésének. Az úton végig kell menni." Az utolsó mondat valószínűleg ismerősen cseng sok jó szocialista fülében: Marosán György visszaemlékezéseinek volt ez a címe.
A szélsőjobboldallal történő fenyegetés egyébként nem új keletű fegyver a baloldal populistáinak kezében. 1990 és ’94 között is folyamatosan éltek vele, és nem meglepő, hogy szorult helyzetükben most is ezt teszik. Ha meglévő pozícióik veszélyeztetését érzékelik, gátlás nélkül előveszik ezt a fegyvert, nyomban félteni kezdik a demokráciát, és a szélsőjobboldallal riogatják az embereket, függetlenül attól, hogy a velük szemben határozottan fellépő konzervatív politikus addigi tevékenysége alapján mennyire hiteles ez a gyanúsítás. E nemtelen támadások ellen éppúgy nem jelent védettséget a Fidesz vezetőinek tettekkel bizonyított elkötelezettsége a parlamentáris demokrácia iránt, mint ahogy nem jelentett annak idején Antall József és munkatársai – köztük e sorok írója – számára sem.
A baloldal manővere ezúttal mégsem számíthat sikerre. Egyszerűen azért nem, mert az elmúlt nyolc év tapasztalata hitelteleníti azt a propagandát, amely a jobbközép kormányzásban a szélsőjobb előretörésének lehetőségét láttatja. Ez a veszély 1990 és ’94 között sem volt valóságos. A Csurka István nézeteiben megnyilvánuló nemzeti radikális és populista elemek nem befolyásolták a kormányt, amely mindvégig ragaszkodott a parlamentáris demokrácia és a jogállamiság normáihoz, amiben számíthatott a kormánypárti képviselők túlnyomó részének támogatására is. Amikor pedig Csurka kiszorult a kormányzó pártból, az általa alapított új párt a választásokon nem tudott parlamenti tényezővé válni. Ezzel szemben az 1994 és 1998 közötti ciklus kormányzati politikája következtében a MIÉP parlamenti párt lett.
Általában is elmondható, hogy a nemzeti hagyományokra épülő és a nemzeti elkötelezettséget hangsúlyosan képviselő konzervatív kormányzás szűkebb teret hagy a radikális jobboldal számára, amely baloldali kormányzás alatt nagyobb társadalmi támogatottságra számíthat. Úgy tűnik, Horn Gyula nem érti a nemzeti radikalizmus és populizmus erősödésének okait – nemhogy ellensúlyozni lenne képes azt – ezért a MIÉP-re szavazó kétszázötvenezer választópolgárt egyszerűen „abnormálisnak” minősíti, amit minden demokratának vissza kell utasítania. A választások második fordulója erre is jó alkalmat biztosít. Bízom benne, hogy minél többen fognak élni az alkalommal. S bízom abban is, hogy azok a szavazók, akik a jobboldali szélsőségtől való félelmükben az MSZP-re vagy az SZDSZ-re szavaztak 1994-ben, nem téveszthetők meg még egyszer ugyanazzal a demagógiával, amely kormányra segítette a szocialistákat és a szabad demokratákat. Akik azután olyan politikát folytattak az elmúlt négy évben, amely valóban megerősítette a szélsőségeket.
A választásokkal a Néppárt történetének első szakasza is lezárult. A két évvel ezelőtt alakult párt messze elmaradt célkitűzéseitől, de elérte a megmaradásához szükséges minimális választói támogatottságot. Közel kilencvenezer ember szavazata alapján immár demokratikus felhatalmazással folytathatja tevékenységét, mint a kilenc pártra szűkült politikai rendszer legfiatalabb és legkisebb tagja. Mellesleg a rendszerváltást követően alakult pártok közül az egyetlen, amelynek sikerült megmaradnia. Eközben a korábban jelentős szavazói támogatást kapott Agrárszövetség és a Köztársaságpárt el sem indult a választásokon, míg az MSZDP és a Vállalkozók Pártja egy százalék alá került. Ezek a pártok valószínűleg végleg eltűnnek a politikai palettáról.
A következő évek során a parlamenti erőtérben a pártstruktúra további egyszerűsödése várható. A Néppárt ezalatt – a KDNP-hez hasonlóan – parlamenten kívül, „szélárnyékban” fog politizálni. Ez jó alkalom a nyugodt építkezésre. Továbbra is azzal a céllal, hogy – amint a pártstruktúra szerves fejlődése nyomán erre lehetőség nyílik – a Néppárt is részese legyen egy CDU-hoz hasonló nagy polgári középpárt létrehozásának.
