(1998. 09. 21.)
A képviseleti demokrácia akkor működik jól, ha a pártok – kormányon lévők és ellenzékiek egyaránt – erős társadalmi beágyazottsággal és stabil támogatói bázissal rendelkeznek. E követelményeknek a magyar pártstruktúrán belül csak az MSZP felel meg. Társadalmi beágyazottságát – amely valószínűleg erősebb, mint az összes többi párté együttvéve – a rendszerváltás előtti évtizedek során kiépített kapcsolatrendszer alapozta meg. Tömeges támogatottsága és bázisának stabilitása is ebből következik, továbbá abból, hogy elődpártja negyven évig azonos politikai alapokon állt, és változatlan értékrendet képviselt. (Az MSZP ugyanis nemcsak jogutódja az MSZMP-nek, hanem a társadalom megítélése szerint is folyamatosságot képvisel a hajdani állampárthoz képest.) A stabil támogatói bázis hozta vissza 1994-ben az MSZP-t a hatalomba, és visszahozhatja mindaddig, amíg a másik oldalon meg nem jelenik egy olyan politikai erő, amely a szocialistákéhoz mérhető társadalmi beágyazottsággal és stabil támogatottsággal rendelkezik majd. Az MSZP bázisának stabilitására egyébként jellemző, hogy azok, akik 1994-ben a pártra szavaztak, az elvárásaikkal homlokegyenest ellenkező kormányzás után is túlnyomórészt kitartottak a szocialisták mellett.
A magyar pártsruktúra tehát kezdettől fogva féloldalas, mivel az MSZP negyven év előnnyel rendelkezik az összes többi párttal szemben, amit behozni és a pártstruktúrát kiegyensúlyozottá tenni egymagában egyik párt sem képes. Ez sokunk előtt kezdettől fogva világos volt, ezért a magyar pártstruktúra alakulását végigkíséri a törekvés, amely az állampárti utódpárt mellett létrejövő demokratikus indíttatású pártok minél szélesebb összefogására irányul annak érdekében, hogy a másik oldalon is létrejöjjön egy olyan politikai erő, amely az MSZP-hez hasonló társadalmi beágyazottsággal és stabil támogatottsággal rendelkezik.
*
E törekvés első megjelenése az Ellenzéki Kerekasztal létrehozása volt, ami egyben a többpárti stuktúra kialakulása kezdetének is tekinthető. (Azt megelőzően ugyanis a meghatározó új szerveződések vezetői még nem láttak esélyt a többpártrendszer közeli kialakulására, a demokratikus átalakulást az MSZMP-n belüli változásoktól remélték, a maguk feladatát pedig az állampárton belüli progresszív csoportok erősítésében látták.) Az Ellenzéki Kerekasztalban az egypárti struktúrán kívül szerveződő valamennyi számottevő politikai erő – függetlenül attól, hogy mozgalomként, pártként, ifjúsági szervezetként vagy szakszervezetként definiálta magát – a kizárólagos hatalmat birtokló MSZMP-vel szemben, annak ellenzékeként jelent meg. Ez a felállás az egészséges irányú fejlődést – az új pártok hitelességének gyors növekedését, és egymáshoz való közeledésüket – nagyban elősegítette.
Az Ellenzéki Kerekasztal közvetlen politikai célja természetesen nem a pártstruktúra kedvező irányú alakítása volt, hanem az, hogy az ellenzéki szervezetek erejüket egyesítve rákényszerítsék az MSZMP-t kizárólagos hatalmának feladására, s hogy részt vegyenek a szabad választások feltételeinek kidolgozásában. Amint mindez megvalósult, az Ellenzéki Kerekasztal – létrejötte után fél évvel – felbomlott. Ez így volt természetes, hiszen a választásokra készülés időszakában minden párt igyekszik önálló arcát megmutatni, amit egy közös szervezet akadályoz. Máig úgy gondolom azonban, hogy az EKA felbomlása után – az új pártok hitelességének további növekedése, s ezáltal a pártstruktúra kedvező alakulása érdekében – egy laza egyeztető fórum létrehozására szükség lett volna. (A Független Jogászfórum egyébként kísérlet tett ilyen együttműködés megszervezésére, de kezdeményezése kudarcba fulladt.) Mindent egybevetve megállapíthatjuk, hogy az Ellenzéki Kerekasztal felbomlása és a választások között eltelt fél esztendő során a nemzeti kerekasztal-tárgyalásokon kidolgozott megállapodást aláíró és az aláírást megtagadó ellenzéki pártok közötti ellentétek elmélyültek. Így az 1990-es választások után – amikor a pártstruktúra alakulásának új szakasza kezdődött – a teljes integrációt akár távoli célként is kitűzni illúzió lett volna. A megállapodást aláíró Magyar Demokrata Fórum, Kereszténydemokrata Néppárt és Független Kisgazdapárt között viszont reálisnak látszott a további közeledés.
Antall József bízott abban, hogy az egymással rokon politikai értékeket valló három párt közös kormányzása hosszabb távon olyan politikai erő létrejöttéhez vezethet, amely az osztrák Néppárthoz, az angol Konzervatív Párthoz és a német CDU-hoz hasonló értékrendi alapokon áll. Eközben kísérelte meg saját pártját, a három párt közül legerősebb MDF-et magát is, a jól ismert hármas értékrend (a népi-nemzeti elkötelezettség, a keresztény felelősségtudat és a nemzeti liberalizmus) alapján egy ilyen gyűjtőpárthoz hasonlóvá tenni. A pártsruktúra fejlődése azonban ellentétes irányt vett. Nemcsak a három párt szövetsége bomlott fel (a kisgazdákkal való koalíciós kapcsolat már 1991-ben megszűnt, és a közös kormányzás a KDNP-t is inkább szembefordította az MDF-fel, mintsem közelebb hozta volna), hanem az egyes pártokon belül is szakadások következtek be, és az MDF átalakítására sem volt elegendő idő.
*
A Polgári Szövetség volt 1994 után az újabb kísérlet az integrációra, amely ugyanúgy sikertelen maradt, mint Antall József korábbi törekvése. A Polgári Szövetség – választási együttműködésként – az 1994. decemberi önkormányzati választásokon kiválóan funkcionált, és sok esetben segítette hozzá az MDF, a KDNP és a Fidesz (helyenként a kisgazdapárt) jelöltjeit ahhoz, hogy pozícióhoz jussanak az önkormányzatokban. Azt követően azonban a három párt nem volt képes szervezetszerű együttműködés létrehozására, (amely egyébként nyitva maradt volna a kisgazdapárt felé is.) Ennek oka az volt, hogy a Kereszténydemokrata Néppárt és később a Magyar Demokrata Fórum vezetőségén belül is kisebbségbe kerültek azok, akik a Polgári Szövetséget őszintén akarták.
A szövetség létrejöttében kulcsszerepe az MDF-nek lett volna, amely az antalli hármas értékrend alapján természetes módon foghatta volna egybe a nemzeti liberális Fideszt, illetve a vallási alapon kereszténydemokrata KDNP-t. A hármas értékrendet és vele együtt a Polgári Szövetség gondolatát az MDF-ben a Szabó Iván és Für Lajos mögött tömörülő „antallisták” képviselték következetesen, akik közé magam is tartoztam, s akik alulmaradtak a X. országos gyűlésen a Lezsák-Boross összefogással szemben. A Néppárt megalakulásának, tehát valóban Szabó Iván veresége és a Lezsák-Boross koalíció győzelme volt az oka, de nem sértődés motiválta az új párt megalapítását, hanem az a racionális helyzetértékelés, hogy a Lezsák-Boross vezette Magyar Demokrata Fórum – a hármas értékrendet feladva és így a centrális pozícióból kimozdulva – nem lehet katalizátora az MDF-KDNP-Fidesz szövetség létrejöttének. Nem láttunk más lehetőséget, mint egy új párt alapítását, amely az MDF-nek e korábbi szerepét átvállalva elősegíthetné a Polgári Szövetség létrejöttét. A vállalkozás nehézségével tisztában voltunk, de a szövetség gondolatát nem akartuk feladni.
Sajnos hamar kiderült, hogy kitűzött célunkat nem tudjuk megvalósítani. Egyrészt az MDF bázisából a reméltnél kevesebben követtek bennünket, másrészt a Fidesz – röviddel a Néppárt létrejötte után – stratégiát váltott. Miután a partnerpártok vezetésében (a Néppárt kivételével) a Polgári Szövetség hívei háttérbe szorultak, a Fidesz stratégái maguk is lemondtak a pártszövetség létrehozásáról, és úgy döntöttek, hogy a jobbközép pártok egyenrangú szövetsége helyett az MDF és a KDNP szavazóbázisának a megszerzésére fognak törekedni, tudomásul véve egyúttal az MDNP elszigetelődését. (E törekvés jegyében logikus volt az MDF-hez való közeledés, hiszen a jobboldali szavazók előtt a Fideszt-t az MDF sokkal inkább hitelesítette, mint az esetleges szorosabb együttműködés az „áruló” Néppárttal.) A Polgári Szövetség létrejötte ezzel végleg meghiúsult, a Néppárt pedig politikai vákuumba került. Ezt követően a Fidesz valóban maga mögé tudta állítani a konzervatív szavazók jelentős részét, amiben döntő szerepe volt a hangadó értelmiség és a katolikus püspöki kar támogatásának. Mindennek pozitív eredménye a Fidesz választási győzelme volt, negatív következménye pedig az, hogy az MDF, a Néppárt és a KDNP az ötszázalékos küszöb alá szorult. A konzervatív oldalon e pártok társadalmi beágyazottsága ugyanis erősebb, mint a Fideszé, ezért meggyengülésük hátrányos a pártsruktúra fejlődése szempontjából.
Tudom, sokan minderről másképp vélekednek. Vannak, akik úgy gondolják, hogy – miután a választók a Fideszre szavazva e párt keretében hozták létre azt, amire a pártvezetők nem voltak képesek: a jobbközép egységet – a Fidesz vált azzá a jobbközép gyűjtőpárttá, amelyet sem Antall József, sem a Polgári Szövetség szorgalmazói nem tudtak valóra váltani. Ebből logikusan következik, hogy a konzervatív értékrendet valló többi párt akkor jár el helyesen, ha felszámolja önmagát, és beolvad a Fideszbe.
Úgy vélem, ez az érvelés téves.
Egyrészt a Fideszbe történő beolvadást eleve kizárja, hogy a partnerpártok helyi szervezeteinek taglétszáma a legtöbb helyen meghaladja a Fidesz-szervezet létszámát. Másrészt a pártstuktúra fejlettségének mai, meglehetősen kezdetleges szintjén egyetlen szerveződést sem szabad felszámolni, mert az mindenképpen veszteséget jelent. Hiába menne át a felszámolt szervezetből a tagok és a szimpatizánsok egy része az újba, a szervezet által képviselt erőt – amit az addigi politizálással elért hitelesség és a társadalmi beágyazottság ad – teljes egészében nem lehet átvinni. Végül azzal, hogy egy választáson összegyűjtötte a konzervatív oldalra eső szavazatok jelentős részét, a Fidesz még nem vált gyűjtőpárttá, és társadalmi beágyazottsága sem erősödött számottevően. Bármennyire szeretnék is sokan az ellenkezőjét elhitetni magukkal, az MSZP-hez hasonló társadalmi beágyazottsággal és stabil támogatói bázissal rendelkező, a konzervatív, kereszténydemokrata és liberális értékrendet hitelesen képviselő politikai erő továbbra is hiányzik a magyar pártstruktúrából.
*
Meggyőződésem, hogy ilyen politikai erő a mai magyar viszonyok között csakis unió formájában hozható létre, amelyben a részt vevő pártok megőrzik önálló struktúrájukat, mivel ily módon az egyes pártok önmagában elégtelen társadalmi beágyazottsága összeadódik. Az egymáshoz ma legközelebb álló Fidesz-MKDSZ-MDF-Néppárt csoporton kívül meg kellene kísérelni a KDNP bevonását, és az uniónak nyitottnak kellene maradnia a kisgazdák irányában is.
Ilyen jellegű uniópárt a francia UDF, amelyet 1978-ban a baloldal választási győzelmétől tartó Giscard d’Estaing hozott létre, mint jobbközép pártok és klubok szövetségét. Tagjai megőrizték önálló létüket, de közös elnököt, főtitkárt és elnökséget választottak, továbbá a választásokon közös jelölteket indítottak. Az UDF alkotó elemei: a Parti Republicain, mely egy jobboldali liberális párt, a kereszténydemokrata CDS (jogelődje, az MRP fontos szerepet játszott 1945 és '58 között), a Radikális Párt jobbszárnya (a balszárny a szocialistákkal szövetkezett), a kevésbé jelentős SDP, a Perspective et Réalités klub, valamint több jelentős politikus, akiknek nincs pártjuk, csak maga az UDF pártszövetség. (Az UDF sajátossága ugyanis, amit néhány évvel ezelőtt tettek lehetővé a pártoktól elfordultak megnyerésére, hogy a szövetkezett pártokon kívül közvetlenül az UDF-be is be lehet lépni.) Vannak, akik mindezzel szemben azzal érvelnek, hogy napjainkra az UDF is válságba került. Ez igaz, de közel húsz évig mégis kitűnően működött, és több mint húsz évvel a második világháború után jött létre, tehát a pártstruktúra fejlődésének a mienknél minden bizonnyal magasabb szintjén is megfelelt a jobbközép céljainak. Ami még hasonlóság: az UDF is hatalmi pozícióban jött létre, amikor Giscard elnök és Barre miniszterelnök volt.
Egy UDF-szerű unióval nemcsak a pártstruktúra válna kiegyensúlyozottá és a nagy hagyománnyal rendelkező polgári demokráciákéhoz hasonlóvá, hanem csakis ezáltal lehetne megakadályozni azt, hogy 2002-ben megismétlődjék 1994. Meggyőződésem ezért, hogy a Fidesz – mind az ország hosszú távú érdekei, mind a saját szempontjából – akkor jár el helyesen, ha a választási győzelme adta lehetőségeket nem a jobbközépen belüli hegemónia megszerzésére, hanem a minél szélesebb unió létrehozására használja fel. Ha nem szövetségesei „ledarálására”, hanem korrekt pártközi együttműködésre törekszik. Ellenfeleink hibáiból is tanulhatunk: ha Horn Gyula nem darálja le az SZDSZ-t, akkor ma is ő a miniszterelnök. Nem hiszem, hogy egy repülőgép-anyahajó-nak a győztes csatát követően saját szövetséges torpedórombolóit kellene megsemmisítenie. Ellenkezőleg: a flottát kell megszervezni úgy, hogy az még ütőképesebb legyen. Ehhez pedig nemcsak az anyahajó, hanem a torpedórombolók megerősítése is szükséges.
