(Mandiner, 2020. 05. 28.)
Milyen terhekkel, kényszerekkel kezdte meg a kormányzati munkát 1990-ben az Antall-kabinet? Mi a miniszterelnök politikai hagyatéka? Az első szabadon választott kormány beiktatásának harmincadik évfordulóján kérdeztük Antall József belügyminiszterét, Boross Pétert, pártjának ügyvezető elnökét, Lezsák Sándort és frakcióvezetőjét, Kónya Imrét.
Honnan datálódik az ismeretségük Antall Józseffel?
Boross Péter: 1954-ben vagy 1955-ben volt: egy ismerősömmel beszélgettem a Kossuth Lajos utcában, amikor jött egy fiatalember, akit ismert; megállította, és bemutatott minket egymásnak. Elmondta a bűvös mondatot is: „beszéljetek nyugodtan” – ez az ötvenes években azt jelentette, hogy lehet szabadon diskurálni. Így ismertem meg, és elkezdtem vele találkozgatni. Amikor rendőri felügyelet alatt voltam 1956 miatt, kértem, hogy ne keressen, de a hatvanas évek második felétől rendszeresen találkoztunk.
Lezsák Sándor: Csaknem négyszáz vendégünk volt 1988. szeptember 3-án a házunk kertjében felállított sátorban, a Magyar Demokrata Fórumot szervező második lakiteleki találkozón. Csak hónapokkal később, a jelenléti ívből tudtam meg, hogy Antall József is közöttünk volt. Az MDF első országos gyűlésén 1989. március közepén fel is szólalt.
Kónya Imre: A nemzeti kerekasztal-tárgyalásokon az alkotmányozó szakbizottságban ismertük meg egymást, mindketten az Ellenzéki Kerekasztal öttagú delegációjának voltunk a tagjai Tölgyessy Péterrel, Orbán Viktorral és az azóta elhunyt Boross Imrével együtt.
Antall 1989 októberében az MDF elnöke és ezzel a párt miniszterelnök-jelöltje lett. Támogatták őt a posztra?
K. I.: Jól ismertem a rendszerváltozás kezdetén színre lépő politikusi nemzedéket. Sok remek ember volt közöttük, de egyedül Antall volt alkalmas erre a tisztségre. Elhivatottsága, felkészültsége, kompromisszumkészsége folytán, és azért is, mert nem volt egyetlen mozzanat az életében, amely miatt szégyenkeznie kellett volna.
L. S.: 1989 őszén az MDF elnöksége ajánlásokat készített a második országos gyűlésre. Csoóri Sándor és Csurka István azt javasolták, hogy Antall Józsefet jelöljük az MDF elnökének. Titkos szavazáson nyolc szavazatot kapott Antall, egy elnökségi tag pedig tartózkodott. Döbbent csend lett. Feltettem a kezem, és mondtam: én tartózkodtam. Miért? – kérdezték. Mert nem ismertem Antall Józsefet. Sem az embert, sem a programját. Azért nem szavaztam ellene, mert nem volt ellenjelölt, az elnökség tagjai pedig nyilván jól ismerik, hiszen a szavazás előtt mellette érveltek. Bár megértettem a racionális érveket, belül soha nem fogadtam el, hogy Bíró Zoltán átadta a helyét Antall Józsefnek. Ezzel megtört az MDF politikai szerveződésének iránya és lendülete.
Antall a hatvanadik születésnapján a koalíciós frakciók ülésén arról beszéli, hogy az MDF-et sokan kollaboráló mozgalomnak szánták, ők azonban centrumpártnak, és az is lett. Helyes irányba vitte a pártot?
L. S.: Az MDF soha nem volt a kommunista állampárttal kollaboráló mozgalom. Ezt az SZDSZ igyekezett terjeszteni, amely aztán nem restellt 1994-hen koalícióra lépni az MSZMP utódpártjával.
K. I.: Az MDF lakiteleki alapítói 1987-ben – Bíró Zoltán és népi baloldali barátai még 1989-ben is – úgy gondolták: az ország jövője az állampárton belüli hatalmi viszonyok alakulásától függ, és a mozgalom feladatát az MSZMP Pozsgay Imre vezette népi-nemzeti szárnyának külső támogatásában látták. Antall viszont kezdettől szuverén pártban gondolkodott, és amikor elnökké választották, végrehajtotta a tervét. Neki volt igaza, hiszen az átalakított MDF megnyerte a választást, Pozsgay pedig az állampárti utódpártból is kiszorult. 1992-ben, amikor Antall József ezt a beszédet mondta, Bíró Zoltán már elhagyta az MDF-et, de támogatói maradtak, és egy részük csak fél szívvel fogadta el az átalakulást. Az ő befolyásuk továbbra is erős volt a pártban. Antall rajtuk akart ütni egyet, amikor a pontos, de pejoratív kollaboráns jelzőt használta korábbi álláspontjukra.
B. P.: Olyan irányba vitte a pártot, amilyenbe akkor lehetett. A centrum- és a középpárt azért nagyon fontos, óvatos minősítések, mert akkor a jobboldali vagy a jobbközép kifejezés azonnal kiváltotta a fasiszta, náci és egyéb jelzőket. Engem meglepetésként ért, hogy Antallt az MDF elnökévé választották – ez nem passzolt ahhoz a képhez, amelyet korábban a pártról kialakítottam: népi-balos árnyalatú csoportnak véltem. Mint utólag kiderült, bizonyos feltételekkel vállalta el az elnöki funkciót: a semlegesség és a harmadik utas gazdaságpolitika helyett más programpontokat iktatott be.
1990. május 23., az Antall-kabinet beiktatása. Hogyan emlékeznek a napra?
B. P.: A tévében néztem az eseményt, és ha jói emlékszem, közvetítési hiba volt benne egy futballmeccs miatt. Én egy nyugdíjas-tanácsadói feladatra gondoltam a hivatalban; úgy éreztem, biztos tudok valamilyen támogatást nyújtani.
K. I.: Valóban, amikor a kormány tagjai letették az esküt, az Országgyűlés elnöke bejelentést tett: „Tisztelt honfitársaim! A Magyar Köztársaságnak ismét van független, felelős kormánya.” Ők azonban nem hallhatták Szabad György be¬jelentését, mert a Magyar Televízió már korábban átkapcsolt egy fut¬ballmérkőzés közvetítésére. Lehet mondani, hogy mindez csak apró¬ság. De 1990 és 1994 között számos ilyen „apróság” volt, amivel sikerült megakadályozni, hogy az emberek valódi jelentőségének megfelelően értékeljék mindazt, ami Magyarországon történt.
L. S.: Kemény politikai küzdelem és szervezőmunka után az MDF megnyerte az első szabad választást, 164 képviselőnk jutott be az Országgyűlésbe. Ezt követően a párt Bem téri központja elcsendesedett. Mivel nem akartam képviselő len¬ni, a kormány eskütételére sem hívtak. Aznap is tanítottam, óráim voltak a lakiteleki iskolában.
Milyen történelmi feladatok tornyosullak a kormány előtt?
L. S.: A tét az volt, hogy mennyire képes helytállni az új kormány. Leállítani az ország kifosztását a privatizációval, megakadályozni a mezőgazdaság szétverését, az igazság-szolgáltatás elé állítani az 1956-os szabadságharcunk utáni gyilkos megtorlásban, a tömegmészárlásban részt vevő em¬bereket – különös tekintettel azokra, akik a békésen tüntető tömegbe lövettek. Ehhez a radikális rendszerváltáshoz nem volt alkotmányozó, kétharmados többségünk, és a koalíciós kormányzati többségünk már kezdetben is erősen inogott. A gyors és hatékony „rendszerváltás” 2010-ig illúzió maradt.
B. P.: Történelmi tapasztalat, hogy egy ilyen hatalmas változás után az első kormány többnyire megoldhatatlan feladatok elé kerül, sok esetben nem is hosszú időre. Világossá vált, hogy a korábbi tizenöt évben a rendszer külső adósságból élt. 1971-ben csak 1 milliárd dollár volt az államadósság, a rendszerváltozás idejére 22 milliárdra nőtt. A szocialista gazdaságszerkezet elavult volt, a magyar ipar termékei csak a KGST piacán voltak forgalomképesek. Va¬lami határozottat kellett lépni, ami nyilván a munkanélküliség növeke¬désével járt együtt – ezzel pedig egy kormány sem tud népszerűvé válni.
K. I.: A tét világos volt: sikerül-e megkezdeni a kilábalást a válságból, és békés eszközökkel valóra váltani 1956 célki¬tűzéseit, vagyis létrehozni a szabad, független, demokratikus Magyarországot. Ez lényegében megvalósult. Azoknak, akik ennek jelentőségét még ma is lebecsülik, és irreális elvárásaikat kérik számon Antall Józsefen és kormányán, annyit mondanék: könnyű három tojásból rántottat csinál¬ni, nehezebb a rántottából a tojásokat helyreállítani. Tény: minden nehézség dacára a volt szocialista országokban az MDF vezette koalíció volt az egyetlen, amely végig tudta csinálni az első szabad választás utáni ciklust.
Antall az MDF-SZDSZ-paktumot nem nevezte paktumnak; ezt és a kerekasztal-tárgyalásokon kialkudott megállapodást a rendszerváltozás jogi alapjainak tekintette. Szükséges volt a paktum?
B. P.: Ez sokkal egyszerűbb kérdés: ha nincs paktum, akkor nincs kormányzati munka. Akkor bukás és újabb választás jön – tehát akármi van is, zűrzavar támad. A kerekasztal-tárgyaláson elfogadott kompromisszumos alkotmány tulajdonképpen példátlan helyzetet hozott, mert csupán egy kétharmados kormányzat feltételeit teremtette meg. Miközben a kormány nem bírt még hatvanszázalékos többséggel sem. Ez kényszerű megállapodás volt.
K. I.: A paktum alternatívája a szabad demokratákkal közös kormányzás, a nagykoalíció lett volna. De Antall ezt nem akarta, többek között azért, mert úgy ítélte meg: a két párt értékrendje, szemlélete – elsősorban a nemzet szerepének értékelése és a történelmi múlthoz való viszonya – olyannyira különbözik egymástól, hogy az lehetetlenné tenné a közös kormányzást.
L. S.: Az SZDSZ-szel kötött paktumot az MDF elnökségéből senki nem írta alá. Antall miniszterelnök a hátunk mögött, titokban teremtett kész helyzetet. Ez politikai csapda volt. Az addig nyugodt erőnek számító MDF egyre nyugtalanabbá vált. Ellenfeleink pedig feléledtek. Októberben a taxisblokádot csak az MDF tömegeinek mozgósításával sikerült leverni.
Milyen vezető, stratéga, politikus volt Antall?
B. P.: Európai szinten is példátlanul magas általános műveltséggel, politikai ismeretekkel, elhatározóképességgel rendelkező politikus volt. Egész személyisége komolyságot sugárzott, feltétlenül alkalmas volt. A sors őt elegánsabb, folyamatos kormányzásra teremtette, és nem ilyen zűrzavaros, ellentmondásokkal és gyűlölködésekkel teli, rossz és rosszabb megoldások közötti döntésekkel terhes időszakra.
L. S.: A kormányalakítás után az első helyhatósági választáson az MDF alig ért el néhány százalékot, mert a választók többségének bizalmát elveszítettük.
K. I.: Pontosan tudta, hogy mit akar elérni. Stratégiai céljaiért hajlandó volt megkötni a szükséges kompromisszumokat. Döntéseit nem befolyásolták személyes szempontok. Választott tisztségeit szolgálatnak tekintette. Az MDF-et egv heterogén mozgalomból modern, európai, jobbközép néppárttá alakította.
Antall egyik tragédiája, hogy személyisége rejtve maradt, a médián nem jött át, intézkedéseit pedig a baloldali túlsúlyú sajtó keményen támadta. Félreismerte a szélesebb szavazóbázis a kormányfőt?
B. P.: A rendszerváltoztatás következménye volt, hogy a médiától kezdve a köztársasági elnökig ellenséges viszonyok közepette kellett kormányoznia. Megbocsáthatatlan és jogtalan volt, hogy az államfő nem hajtotta végre a személycserét a médiumok élén. Akadályozták az eredményes kormányzati működést, amivel csak tudták. A kamikazekormány kifejezés jól tükrözte azt az állapotot.
L. S.: Olyan történelmi sodrásban lett miniszterelnök, hogy nemcsak a szélesebb szavazóbázisnak, de az MDF belső tömegének sem volt lehetősége, hogy megismerje. Talán a pizsamás interjú az egyetlen alkalom, amikor érzékelhetővé vált Antall József személyes drámája.
K. I.: Antal! az életében politikai harcok középpontjában állt – ma már hajdani ellenfelei is elismerik az érdemeit. A feladat, hogy megpróbáljuk a magyar emberekhez közel vinni azt a nagyszerű embert és kiváló államférfit, aki történelmi tetteket hajtott végre, akire az egész világon felnéztek, és akire mindannyian büszkék lehetünk.
Mik voltak a kormány legnagyobb eredményei? És mik a legnagyobb hibázásai?
B. P.: A legnagyobb sikernek azt tartom, hogy az egész négyéves ciklusát leszolgálta. Fontos eredmény az a jogszabálydömping, amellyel 1990 után a parlament megteremtette egy új Magyarország feltételeit, a működés kereteit, az alkotmányos struktúrát. A kétharmados szabályok miatt sok terület volt, ahol nem tudta megvalósítani a kormány az eredeti terveit.
K. I.: Békésen megtörtént a rendszerváltozás, szabadok lettünk, keletről nyugati irányba fordult a szuverén Magyarország. Ezek olyan történelmi eredmények, amelyek tükrében nem tudok hibákról beszélni. Ezt megteszik azok, akik nem veszik figyelembe a realitásokat, és aktuálpolitikai szempontjaiknak megfelelően értelmezik a múltat.
L. S.: Az Antall-kormány legnagyobb eredménye szerintem is az volt, hogy egyáltalán ki tudta tölteni a jog szerint neki rendelt négy esztendőt. A legsúlyosabb hibákról már szóltam. Még csak annyi, hogy nagy tanulság: atlantista-elitista politikai magatartással és stílussal nem lehet megnyerni a választókat.
Antall hármukat kérte a kórházi látogatásra: a belügyminisztert, az MDF ügyvezető elnökét és a párt frakcióvezetőjét. Állítólag azért, mert így tartotta helyesnek „közjogilag". Még a halálán is közjogi rendet akart?
K. I.: Antall nem volt jogász, de vérében volt a közjog, az alkotmányosság tisztelete, ezt haláláig megőrizte. Valóban ezt mondta első látogatásomkor, de persze hármunkon kívül sokakkal, családtagjaival, munkatársaival is találkozott.
L. S.: Egy ilyen esemény nem közjogi kérdés, de az tény, hogy Antall közjogi megoldásokban gondolkodott.
B. P.: Betegségében rendkívüli erőfeszítést gyakorolt több éven keresztül. Bejárt dolgozni, miközben a tumor egyre terjedt a szervezetében – mindent, még egyéni sorsát is alárendelte a kötelezettségnek, hogy egy ország miniszterelnöke lett. Jellemző történet: vasárnap hunyt el, de a halálos ágyán még szerdán is készített egy médiatervet, a televízió vezetését meghatározó rendszert, amelyet csütörtökön adott át nekem a titkárnője.
Milyen instrukciókat kaplak tőle betegsége utolsó szakaszában?
K. I.: Azt, hogy tartani kell a lelket a frakcióban.
B. P.: Voltak olyan időszakai, inkább korábban, amikor ügyeket, témákat tárgyaltunk meg. A halála előtti tíz napban csak a fontos ügyekkel, illetve a nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozott – ezekről én mindig tájékoztattam.
L. S.: Antall József kezdetben erősen bizalmatlan volt irántam. Az elnökségi üléseken mellette ültem – sok apró cetlit, feljegyzést őrzök. A maga módján próbált magához szelídíteni, például hosszú és kedves levelet írt édesanyámnak. Korrekt volt a kapcsolatunk. Ahogy súlyosbodott a betegsége, úgy kerültem szorosabb viszonyba vele. Amikor 1993 októberében Kölnbe utazott gyógykezelésre, meghívott a kormányülésre. Végrendeletnek hatott, hogy az országot, a kormányzati felelősséget Boross Péterre, az MDF-et pedig rám hagyta.
A legendárium szerint Antall egy telefonbeszélgetésben a fiatal demokrata Orbán Viktornak adta át a stafétát. Mit tudnak erről?
L. S.: Ennyit.
K. I.: Annyit, hogy az ellenzéki politikusok közül Orbán Viktortól és Tölgyessy Pétertől telefonon elbúcsúzott.
B. P.: Antall az ellenzéki vezetőket az utolsó időszakában sorban felhívta telefonon, és valamennyiüket biztatta minden jóra az ország érdekében. Ennyi volt a beszélgetések lényege.
A kormányfő jövőre vonatkozó figyelmeztetése az volt, hogy a régi rend MSZP-s balközép erőként visszatérhet a hatalomba az 1994-es választáson. A halálos ágyán tudta, hogy ez elkerülhetetlen?
B. P.: Tudta. Persze voltak reménykedései; az életének utolsó időszakában azt mondta nekem: „Ne engedjétek, hogy ezek újra hatalomra kerüljenek!” Tisztában volt azzal, hogy a belső erőviszonyok, körülmények közepette a kormánynak nincs esélye. Ez nagyon furcsa időszak volt: az ellenzék vezérét, Horn Gyulát Németországban sorban tüntették ki – mert ő volt a fotókon a határon drótvágóval a kezében.
L. S.: A régi rend emberei vissza is tértek, ezt nem volt nehéz előre látni.
K. I.: A kórházban a hangulata hullámzó volt. Amikor először meglátogattam, még a választási győzelemben is bízott. Azt mondta, 1995-ig mindenképpen miniszterelnök akar lenni, mert Göncz Árpád elmozdítását a köztársasági elnöki pozícióból még ő akarja levezényelni. Ő csinált belőle államfőt, ami eredetileg jó választásnak látszott, de utóbb rossznak bizonyult.
Mikor volt alkalmuk utoljára négyszemközt szót váltani vele? Kaptak-e valamilyen személyes útravalót?
B. I.: Többször jártam nála, és folyamatosan beszélgettünk. Olyan tartós barátság és nézetazonosság volt közöttünk, hogy különösebb útravalót nem adott nekem.
L. S.: Forrai István, Antall közvetlen munkatársa hívott telefonon, hogy a miniszterelnök kéri: látogassam meg a kórházban. Szerda volt – vasárnap kora este halt meg –, reggel kilencre mentem be hozzá. Közelebb húztam az ágyához a széket, leültem. Akkor láttam, hogy fotóalbumok vannak mellette. Mesélni kezdett a felesége családjáról, képeket mutogatott. Nem akartam zavarni, de marasztalt. Elővett egy másik albumot, amelyben a szülei, felmenői képeit őrizte, és ezekről mesélt. Szinte észrevétlenül telt el egy óra. Indulni akartam, de megint visszatartott. Arról beszélt, hogy milyen politikai és emberi kényszerek, zsarolások nehezítették a munkáját. Sorra vette, hogy kik veszik körül a kormányban, a frakcióban, a közéletben. Éppen a Déli krónika kezdődött a rádióban, amikor elköszöntem tőle. Remegő lábakkal.
K. I.: Halála előtt két nappal látogattam meg utoljára. Ez a találkozásunk a búcsúzásról szólt. Közvetlenül a halála előtt azonban legközelebbi munkatársával, Rózsa Mariann-nal küldött egy üzenetet: „Harcoljatok tovább! Ezt mondd meg Kónyának!”
Boross úr, ön a halála előtti napon volt bent nála a kórházban – Marinovich Endrével együtt –, amikor Göncz Árpád állami kitüntetést adott át neki. Milyen légkörben zajlott az utolsó találkozó?
B. P.: Az már nehéz helyzet volt. Antall – aki mindig adott a külsőségekre – ezen a napon már a parókát sem vette fel. A látványtól vagy a feltámadó jóérzésektől vezérelve Göncz Árpád odalépett az ágyához, és összeölelkeztek. Az elérzékenyülés jelei is előjöttek. Ott témákról már nem volt szó. A kitüntetés átadása formálisan megtörtént, majd egy nagyon rövid beszélgetés következett. Göncz Árpád biztatta, Antall erre úgy reagált, ahogy egy nagybeteg szokott. Emberi pillanat volt, könnyekkel.
Mi Antall József politikai hagyatéka?
B. P.: Van egy nyilatkozata, amelyet Bolberitz Pál atya közre is adott: „Mindig keresztény Magyarországot akartam, mert annak van jövője.” Antall jobboldali, kereszténydemokrata politikus volt; egy nemzeti gondolkodású és a keresztény hagyományok szellemiségét képviselő politikai irányzatnak volt a vezetője. Ha van út, amelyet Antall kijelölt, akkor azt úgy fogalmazta meg: „Lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kívánok lenni.” Nagyon örülök, hogy a jelenlegi kormány ezt az utat követi.
L. S.: Erre a jogos kérdésre én nem sietném el a választ. Komolyabb kutatói vizsgálódásra lenne szükség, politikájának és politikai környezetének alapos elemzésére. A hagyaték egy politikus esetében az, amit tett, vagy amit elmulasztott, holott meg kellett volna tennie.
K. I.: Szabad Györgyöt idézném, amit Antall halálának másnapján mondott a parlamentben: „Antall József vetett, hogy ez a nemzet arathasson. Rajtunk múlik, hogy így legyen.”
